Főkép

Trencséni Dávid újságíró, méghozzá a magyar politika és közélet területén, szóval akár meglepő is lehetne, hogy gyerekkönyvet írt. De a politikai hovatartozás kb. teljesen mindegy abból a szempontból, hogy milyen az élet, miféle kalandok esnek meg egy óvodás korú gyerekkel – márpedig ez a kötet erről szól. Őszintén, kedvesen, humorral és megértéssel, szerethetően.

 

Alapvetően azt gondolom, hogy vannak az igazi mesék, meg vannak a meséknek nevezett sztorik, amik az aktuális valóságról, a mindennapokról szólnak, épp csak gyermeki szemszögből. Utóbbiaknak is van helye, szükség is van rájuk, és különben sem lehet mindig éles határvonalat húzni a kettő közé (lásd például Lázár Ervin egyik-másik írását, nem szólva arról, amikor a gyerekünk megkér, hogy meséljünk valamit, amiben a kedvenc plüssállatai szerepelnek). Mindkét kategóriában találni jót is, rosszat is, s hogy melyik-melyik, azt ki-ki maga dönti el. De nekem az utóbbiak gyakran tűnnek erőltetettnek. Trencséni könyve is a valóságos „mesék” közé tartozik, és pont az tetszik benne, hogy nem erőltetett. Sem megjátszósan laza. Egyszerűen csak elmeséli, hogyan történt, mikor elveszett az ovis Brúnó kedvenc autója (Monszter Poliszkár), hogyan építettek kockákból plafonig érő tornyot (és hányszor borult le, mielőtt elkészült), és így tovább. Felbukkannak közben Brúnó egyéb kedvenc játékai is, bepillantást nyerhetünk a család életébe (ami többé-kevésbé ugyanolyan, mint a legtöbb kisgyermekes családé), sőt, kinek-kinek a jelleme is megmutatkozik. És az tetszik nekem ebben a könyvben, hogy mind a szülők, mind Brúnó kapcsán őszinte. Igen, mindenkinek lehet rossz napja, mindenkinél elszakadhat néha a cérna, és igen, ezeket a helyzeteket lehet kezelni. Nem tankönyvszerűen, nem úgy, ahogy a pszichológus vagy a pap előírná, hanem csak természetesen. Van, hogy anya lép közbe a nyugodt józanság hangján, van, hogy apa old meg valami katasztrófahelyzetet, és van, hogy Brúnó érti meg, hogy min lenne hasznos változtatnia. És ez klassz. Ebből szerintem jobban lehet tanulni, szülőként és gyerekként is, mint amikor valami nagyon okos szakértő megmondja kívülről a tutit.

 

És az is tetszik, hogy Trencséni Dávid nem adja ám a mindent tökéletesen tudó és csináló, felvilágosult szülőt. Például Brúnónak olyan sok játéka van, amennyi amúgy nagyon sok gyereknek van manapság, annyi, hogy lépni alig lehet a szobájában, annyi, amennyi ellen annyi gyereknevelési könyv és szakember ágál (teljes joggal persze). De a három szereplő egyike sem áll elő a kolosszális ötlettel, hogy adományozzuk el a csudába az egészet, inkább megtanulják együtt kezelni a helyzetet. Előbb a szülők, aztán Brúnó. Ez nekem sokkal inkább tűnik hitelesnek, működőképesnek, mint amikor elolvasok egy-egy gyereknevelős könyvet vagy cikket, amiből kiderül, hogy nem hogy én rontottam el mindent, de már Ádám-Éva óta mindenki is, ám még mindig nem tudom, hogy amúgy hogyan kellene megoldani…

 

Nyilván ez a kis könyv sem old meg mindent. De jó mintát ad, szinte kimondatlanul emlékeztetve arra, ami a létező legjobb tanács minden szülőnek: hogy legyél ott, figyelj oda a gyerekedre. Emellett pedig kedves, vidám kis könyv, Gyovai Katalin színes illusztrációinak is köszönhetően.