Pierre Pevel: A Feledés Elixírje

Jó szívvel elevenítem fel emlékeimet a sorozat első kötetéről, mivel egy évvel ezelőtt nagyon tetszett az Ambremer titkai, megtaláltam benne mindent, amit titokban elvárok egy fantasy regénytől. Még mindig érvényesnek érzem az akkor leírtakat:

„Pierre Pevel fantasztikus mesélő, és ez a sztori szórakoztató, izgalmas és elegáns, tetszett, ahogyan időnként az író megáll a történetszövés közben egy pillanatra, és megszólítja az olvasót. Még azokat a fejezeteket is élveztem, amikor nem történik semmi, csak a szereplők beszélgetnek, és például Griffont magyarázza a mágia mibenlétét.”

Érthető módon kíváncsian vettem kézbe a folytatást – és nem csalódtam. Pár nappal az olvasás befejezése után úgy gondolom, A Feledés Elixírje című sztori jobb, mint az elődje. Mondom ezt úgy, hogy a történetszövés, az olvasóval való közvetlen kommunikáció és persze a két főszereplő, Louis Denizart Hippolyte Griffont és Isabel de Saint-Gil bárónő karaktere szinte semmit sem változott. Ez mondjuk csak részben igaz, hiszen újabb részletek derülnek ki kettejük kapcsolatáról, ami nem mentes az erotikus pillanatoktól. Azon mindenesetre jót derültem, ahogy Griffont a regény elején megküzd az általa alkotott gépezettel, és nagyon is emberi módon reagál a kudarcára. Az ilyen emberi gyengeségek miatt szeretem Griffontot; egy mogorva, mégis szeretnivaló karakter, aki előszeretettel olvassa a Három testőrt.

Tagadhatatlan tény: az arányok módosultak, és Verne helyett inkább a kaland és bűnügyi regények hatása került előtérbe. A sztori sokkal pörgősebb lett, térben és időben ugrálunk, az erőszakos jelenetekből is többet kapunk – mindezek azonban csak jobbá tették a történetet. A különféle csavarokat, meglepő fordulatokat (gondolok itt például az első harmad lezárására) kifejezetten élveztem. Azt nem mondom, hogy folyamatosan leesett az állam, de számos meglepetés ért olvasás közben. Pedig azt is el kell ismernem, sajnálatos módon nem jut mindenre kellő idő, például a pilinkó népség fájóan rövid bemutatkozási lehetőséget kapott a szerzőtől. Rajtuk kívül még számos érdekes figurával találkozunk, kezdve Merlinnel és zárva a sort az úri betörővel, Arsène Lupinnel, valamint a filmrendező Méliès és Voltaire is felbukkan menet közben.

A hangvétel végig franciásan könnyed marad, és továbbra is abban a társadalmi környezetben mozgunk, ahol nem a mindennapi betevő megszerzése jelenti a fő problémát. Sokkal inkább a megfelelő étterem és persze a hozzá illő öltözet kiválasztása. Érthető, ha az anyagi biztonság olyan ügyek felé terelik a setét oldalon álló szereplőket, mint az ármánykodás, cselszövés, politika – de olyan szinten, hogy a végén csak pislogtam, amikor mindenre fény derült, az okok és miértek elmagyarázása után. Érdekes ellentétnek találtam, hogy a könnyed hangvétel ellenére időnként milyen komor a történet.

Néhány fordulatot előre megsejtettem, illetve pár alkalommal igényeltem volna a részletesebb levezetést – ez főként a regény lezárására érvényes, azt túl elsietettnek találtam.

Pevel stílusa gyönyörű és gördülékeny, mint mindig, így ez a kötet – a sorozat többi részéhez hasonlóan – igazán lebilincselő, jól szórakoztam, miközben az alternatív Belle-Époque korabeli Párizsban játszódó nyomozós-fantasy-steampunk történetet olvastam.

Utóiratként két gondolat. Nagyon sajnálom, hogy Pierre Pevel szemlátomást nem foglalkozik többet ezzel a fantasztikus világgal. Ugyan 2015-ben megírta a harmadik részt (erre több mint tíz évvel a második után került sor), azóta más sorozatokkal mulatja az időt.

Egyetlen öröm az ürömben, hogy tudomásom szerint tavaly elkészült a sztori képregény változata – már csak a magyar kiadás dátuma hiányzik a boldogságomhoz.