Főkép

„Az élet egy szar játék. De a grafikája nagyon ott van!” – tartja az elvileg valami graffitiről származó népbölcsesség, de ha jól belegondolunk, már Platón is olyasmivel nyomasztotta kortársait (és az azóta születetteket), hogy nem valós a világ, amelyben élünk. És akkor még nem szóltunk a hinduizmusról és buddhizmusról, melynek számos tanítása már jóval korábban ugyanezt hangoztatta. A sci-fi irodalomban sem tegnap merült fel ez az elképzelés, különösen sokat köszönhetünk a Daryl Gregory új regényében is felemlegetett Philip K. Dicknek, na meg a Mátrix filmeknek. De hogy frissebb párhuzamot hozzak, a 2021-es Free Guy című film is ezt boncolgatta, ahogy a Fekete tükör sorozat egyes részei is, és így tovább. A Valódiak voltunk nem attól jó, hogy valami oltári újjal áll elő. Inkább attól, ahogy megközelíti ezt a kérdést, és amilyen válaszokat ad rá. Már ha ad…

 

Persze, ha úgy nézzük, könyvet olvasni is olyan, mintha egy másik, nem valódi valóságban lennénk, és ezt nagyon jól tudja Daryl Gregory. Csomó trükköt bevet, nyíltan és burkoltan is játszik az olvasóval (meg az Olvasóval), és ez olyasmi, amit egyre rosszabbul viselek. Legalábbis ha azt érzem, hogy adott író megtanulta ezeket a fogásokat a kreatív írás tanfolyamon, majd lelketlenül alkalmazza őket. Kell-e mondanom, hogy Gregory, aki a kortárs sci-fi (és fantasy +  horror) egyik legegyedibb alakja, ennél jóval többre képes?

 

A regény arra épül, hogy a világában (mely amúgy a miénk volna) egy napon, kb. hét évvel a történet jelene előtt, mindenki ember szeme előtt megjelent a felirat, hogy „egy szimulációban élsz”. Ennek aztán lett számos különféle hatása, egyesek becsavarodtak, mások gyilkolászni kezdtek, és így tovább. Közben a szimuláció urai elhelyeztek különféle, Lehetetlennek nevezett, hm, objektumokat, „csodákat” szerte a világban, melyek mintegy igazolják, hogy ez az egész csak szimuláció, merthogy ezek a helyek, „dolgok” lehetetlennek számítanak a mi világunk keretei, fizikai és egyéb törvényei szerint, aztán mégis ott vannak. Sőt, a történet épp arról szól, hogy egy szervezett buszos kirándulás keretében a szereplők felkeresik Észak-Amerika hét Lehetetlenjét. Már az utazási iroda neve is beszédes (Canterbury Trails), s valóban, a regényt nem csupán a filozófikus kérdések valóban magával ragadó boncolgatása, az okosan fokozott és idővel thriller-szerűbe váltó izgalmak, a remek ötletek, popkulturális utalások és alkalmankénti poénok teszik emlékezetessé és lebilincselővé, hanem a felvonultatott szereplők is. Melyek megfelelő szemszögből nézve nyilván papírmaséfigurák, az Írónak nevezett Szimulátor alkotásai, akikkel elmondatja, amit el akar, akiket mindenféle kalandon, akár szenvedéseken rángat végig kénye-kedve szerint – de akikről (legalábbis zömükről) mégis egész sokat megtudunk (jellem, múlt, motivációk). Pláne ahhoz képest, mekkora vállalás ez a regény, mennyi szereplője van, hogy ehhez képest nézve nem is sok az a 480 oldal. Ezen a ponton Frederick Backman svéd író könyvei jutnak eszembe, ő bánik hasonlóan a szereplőkkel: megmutatja, micsoda idióták, majd azt is, hogy miféle emberek vannak a felszín mögött. Ha nem is annyira, mint Backman, de Gregory is tud emberi és humoros lenni. Bizony.

 

A regény talán leginkább zseniális húzásának mégsem ezeket tartom, ahogy a végén mintegy kötelezően érkező csavart sem (pedig amiatt pont azt kell tennem majd egyszer, amit a regény egyik szereplője is csinál egyes könyvekkel: újraolvasni). Hanem azt, hogy milyen kijózanítóan jeleníti meg, mi van akkor hosszabb távon, ha az arcunkba mondják, hogy egy szimulációban élünk. Egy ilyen Bejelentés nyilván mindent megváltoztat. De aztán megy tovább az élet, és egyetlen Nagy és Fontos Válasz csak újabb iszonyatos súlyú kérdéseket szül. Ha ez az egész egy szimuláció (ahogy mostanában eszembe jutott, nyilván sok más emberrel egyetemben: ha mi is csak egy előző rendszer elszabadult vagy felszabadított mesterséges intelligenciái vagyunk), akkor mi értelme az életnek? Van-e attól még Isten? Van-e kiút a szimulációból? Még ha digitális is az ember, miközben neki nagyon is valós, amit átél, azért van valami, ami által megmaradhat embernek? Mindezekről is szól a buszon utazók zarándoklata, és Gregory nem ad ám annyi választ, mint szeretnénk. Lehet, hogy egyes szálakat nem bont ki eléggé, de az is lehet, hogy egyszerűen csak roppant realista húzás ez a részéről. Mert az hétszentség, hogy ha kiderül is, hogy a világ csak szimuláció, attól még ki-ki csak úgy látja, ahogy tőle telik. Még ha abban konszenzusra jutunk is, hogy „a grafikája nagyon ott van”.