A bűn útja

A kezdő képsorok az „A gyilkos” (The Killer) című film precíz felkészülés-jeleneteit idézik: higgadt tervezés, fegyelmezett kivitelezés, majd egy szinte hibátlan drágakőrablás. A főszereplő (Chris Hemsworth) feszültsége nagyon látványos, nem nehéz a történésekbe bevonódni.

Trükkös és már-már szimpatikus bűnözőt ismerhetünk meg, aki azért tervez meg mindent, hogy lehetőleg senkinek se essen fizikai bántódása. Ebben a szervezett nyugalomban azonban elkerülhetetlenül valamilyen változás közeleg, amit nemcsak ő, hanem a többi szereplő is érez – és tart is tőle. A szakmájában sikeres, gazdag emberek biztosításával foglalkozó Sharon (Halle Berry) csakúgy mint a sorozatrabló azonosításán dolgozó nyomozó (Mark Ruffalo). Sharon rájön, hogy a cége nem becsüli meg, Louról (Ruffalo) is kiderül, hogy a társán kívül nem igazán kedveli senki és Davis (Hemsworth) is konfliktusba kerül az orgazdájával, aki az egyetlen emberi kapcsolatának tűnik. Három magányos ember sorsa fonódik össze egy hosszú macska-egér küzdelemben. A film korai, készülődést mutató jelenetében is ők látszanak gyors vágásokban, nagyon különbözően, de ugyanazzal az egyedülléttel.

Az írók által rájuk ruházott feladat az, hogy ledöntsenek egy, az életüket addig meghatározó illúziót. Csak így nyílhat esélyük a változásra – és talán a boldogságra is. Ugyanakkor a történet – az utolsó nagy rablás és a sikeres elfogás reményére felfűzve – nem nagyon hagyja őket elmélkedni, valamilyen kényszerpályára kerülnek mindannyian.

Ahogy haladunk előre az autós üldözéseken, nyomozáson és egyszerű emberi konfliktusokon keresztül, szorul a hurok Davis körül, és kezei közül kicsúszni látszik az irányítás. Végül a cselekmény lezárásában a mi történt kérdéseinkre válaszokat kapunk, a miért típusúakra kevésbé, bennem ez hiányérzetet hagyott.

A szereplőgárda szerencsére jó, így alapvetően szórakoztató az alkotás, amin, ha nem akarunk elgondolkodni nem is kell, mert önmagában a menekülés–felderítés eléggé izgalmas. Talán a két óra feletti játékidő egy kicsit sok, viszont Sharon felmondásba torkolló monológja kifejezetten erős, Lou jógázó, végtelenül nyugodt jelenléte pedig kifejezetten izgalmas ellenpont. A Barry Keoghan által megformált, hiper erőszakos Ormont pedig tovább is elnéztem volna. A motoros, autós jelenetek szerintem jól megkoreografáltak, ezért könnyen megbocsátható, hogy ennyiszer alkalmazza őket a rendező, és vannak kifejezetten lenyűgöző képek az éjszakai, és egészen lelombozóak a nappali Los Angelesről, aminek nagy rajongójának és egyben kritikusának is tűnik az alkotó.

A végső megmérettetésre adott válaszokkal nem biztos, hogy egyet fogunk érteni, de az odáig vezető úton biztos szórakozni fogunk.