Philip Francis Nowlan: Armageddon 2419 A. D.

Újabb kötet jelent meg a Multiverzum Kiadó régi sci-fi műveket népszerűsítő sorozatában, azonban a szerző neve szerintem semmit nem mond a műfaj iránt érdeklődők többségének. Talán egy fokkal jobb a helyzet, ha Buck Rogers kapitányt említem, hiszen annak idején a királyi tévé sugározta az 1979-es tévésorozat első, mozifilm hosszúságú részét. Persze mai szemmel nézve a technikai megvalósítás kezdetleges, és túl sok eszmeiséget se keressünk a jelenetekben.

 

De ne várjuk el tőle olyat, amit az eredetileg 1929-ben megjelent első kötet, az Armageddon 2419 A. D. sem tartalmazott. Elsősorban legyünk tekintettel arra, hogy eredetileg sem mélyenszántó regénynek, hanem egy izgalmas, elsősorban szórakoztató történetnek szánta az addig újságíróként tevékenykedő Philip Francis Nowlan. Mondjuk abból a szempontból szerencséje volt, hogy akkoriban még viszonylag kevés sci-fi regény jelent meg, így kis túlzással könnyű volt új témát, ötletet kitalálni.

 

Az is tény, hogy az alapötlet – miszerint valaki akaratán kívül egy másik korba kerül – nem tekinthető újnak, gondolok itt Washington Irving Rip Van Winkle című novellájára. Ennél sokkal több hasonlóságot érzek Mark Twain regényével (Egy jenki Arthur király udvarában), hiszen mindkét esetben a főhős a saját korától nagyon messzire keveredik. Igaz, ott visszafelé, itt pedig előrefelé haladunk az időben, viszont mindkét utazásnál meghatározó az a tudás, amivel sikerül az akkori emberek életét megváltoztatni, jobbá tenni.

 

Nowlan két regényével kapcsolatban – ebben a kötetben két regénye olvasható – felemás érzéseim vannak. Bevallom őszintén, hogy amikor hosszú oldalakon keresztül megpróbálja megmagyarázni a jövő technikai fejlettségének alapjait, sietősen tovább lapoztam. Unalmas és követhetetlen részeknek tartom ezeket a próbálkozásokat, melyek csak arra jók, hogy megtörjék az egyébként pergő cselekmény ritmusát.

 

Az számomra egyértelmű, hogy az első két regény (a címadón kívül a folytatás, A Han légiurak szerepel még ebben a kötetben) messze nem tökéletes, mintha a szerzőjük nem tudta, mit is akar igazán. Nem csupán szimpla sci-fi kalandregényt kapunk, hanem egy meglehetősen vegyes koktélt, amiben az akciójeleneteket túlzott információmennyiség, és MAGYARÁZAT szabdalja fel.

 

Karakterfejlődésről sem igazán beszélhetünk, és azt is nehéz lenne megcáfolni, hogy ezt a regény férfi nézőpontból íródott, az empátia, és úgy általában a nők csak szőrmentén kerülnek említésre. Akkor sem távolodunk el a sablonoktól, legyen szó Vilmáról (hősünk szerelme), vagy az elnyomó hódítókat képviselő Ngo-Lan ágyasról. Miként Buck Rogers sem mutatja a változás jeleit. Mondjuk az is tény, hogy a második regény érezhetően jobban sikerült, mint az első – vagyis Nowlan legalább fejlődött (gondolok is Buck szökésének részletezésére Lo-Tan városából). Azt már csak széljegyzetként említem, hogy az első oldalon még Anthony Rogersként mutatkozik be hősünk.

 

Azt hiszem itt kell abbahagynom a negatívumok részletezését (pedig van még, kezdve a rasszizmussal), és pár gondolatot szánni annak, hogy miért érdemes mégis elolvasni a könyvet. Mert bizonyos értelemben – ahogyan azt Tarcsa Zoltán kifejti alapos utószavában –, Buck Rogers elődje olyan sorozatoknak, mint például a Star Wars.

 

Aztán tele van olyan műszaki ötletekkel, amelyek csak jóval később valósultak meg, vagy még mindig várnak a megfelelő technikai fejlettségre. Utólag manipulált képfelvételek, távmunka, e-kereskedelem, antigravitációs övek, mobiltelefonok korai változatai, drónok(!) – hogy csak párat említsek.

 

Első ránézésre tetszik ahogyan bemutatja a törzsi szintre visszafejlődött amerikaiakat, ami náluk nem elbutulást és barbarizmust, hanem harmonikus együttélést, rejtőzést jelent a vadonban, és technikai fejlődést jelent. A második regényben megismerjük az elnyomó mongol-han társadalmat, és férfiként azt mondom, hogy annyira nem tűnik ijesztőnek – persze csak ha mongolnak és férfinak születik az ember.

 

Philip Francis Nowlan erősségei közé tartoznak mindezeken túl a jól megírt harcjelenetek, ami nála többek között azzal is együtt jár, hogy különösebb moralizálás és habozás nélkül gyilkolják le a civileket is a szembenálló felek. Ez alól Buck sem kivétel, hiszen gondolkodás nélkül ad parancsot tömegek elpusztítására. Igen, mai szemmel ez nem egy PC sztori, gyakorlatilag etnikai népirtásról beszélhetünk. Ennek érdekes hozadéka, hogy amerikai rasszról beszél, amibe nem tudjuk, hogy a feketék vagy a mexikóiak is beletartoznak, vagy sem. Gyakorlatilag az amerikai szereplők bőrszínéről egyszer sem esik szó, miként a szereplők leírása is nullával egyenértékű. Jellemző, hogy Buck szerelméről ennyi infót kapunk: „karcsú és csinos”. Gyerek egy alkalommal kerül nevesítésre – de ennél sokkal több szerepe nincs a történetben.

 

Az időnként elszórt közvetett utalások dekódolásához mondjuk nem árt, ha valamennyire tisztában vagyunk a húszas évek amerikai történelmével. Például a regényben nem fogyasztanak alkoholt. Ez első blikkre vehetjük az egészséges életmód korai megnyilvánulásának, de igazából akkor kerül a helyére, ha tudjuk, ekkor még érvényben volt a szesztilalom. Ugyancsak nincs benne káromkodás, szex, dohányzás, kábítószer – ennek dacára lett sikeres a korabeli olvasók között. Mi több, még évtizedekig megtartotta népszerűségét.

 

Csak utólag jutott eszembe, hogy a katonai társadalmat mennyivel jobban írta le annak idején Robert Heinlein a Starship Troopersben.