Főkép

Az ötvenes évek elején járunk New Yorkban, ahol Marty Mauser (Timothée Chalamet) cipőeladóként dolgozik nagybátyja boltjában. Jó kereskedő, magabiztos, kedves és rendkívül karizmatikus. Süt róla, hogy bármit el tud érni és annyira hisz ebben, hogy bárkit meg is tud győzni erről.

Láthatjuk, ahogy a pingpong klubban sincs nagyon igazi ellenfele.

 

Éppen a British Openre készül, ahol a világ legjobbjaival fog játszani, a cipőüzlet csak eszköz, hogy megkeresse az utazáshoz szükséges pénzt. A cipőüzlet nem az egyedüli eszköz: felhasznál bárkit és bármit. Ő a legjobb, ebben egy pillanatig sem kételkedik, megérdemli. Azonban a valóság és közte elég mély szakadék tátong, ugyanis míg a főszereplő profi sportolóként viselkedik és mutatkozik be – ez a szerep csak néha foszlik le róla – valójában saját maga finanszírozza a karrierjét.  Legalábbis csak magára számíthat, hiszen nem egy kifejezetten tehetős családból származik. A West Side Story New York-jában járunk, csak itt szinte mindenki zsidó. És persze a házban is mindenki ismer mindenkit. Marty anyja, akivel együtt is él, (Fran Drescher) igazán manipulatív, néha szinte ellenséges a fiával. Kettejük viszonya sajnos nem kap nagyobb hangsúlyt, itt lehetett volna egy kicsit terjengősebb a film, szerintem nem csak én néztem volna szívesen Fran Drescherből többet.

 

A környezetek, a fények, a karakterek, innen 2026 Budapestjéből abszolút hitelesnek tűnnek, enyhe antiszemitizmus, nem enyhe rasszizmus, erős ötvenes évek, a második világháború élő emlékeivel. Ez a világ halk, de meghatározó mellékszereplője a filmnek.

 

A főszereplő, a játékidő majdnem két és fél órája alatt ennek a világnak az elé dobott, leginkább pénzügyi nehézségeit akarja megoldani, hogy elmehessen a következő tornára. Ahol végre lejátszhatja a következő mindent eldöntő meccset és megmutathassa mindenkinek, hogy a pingpong mennyire jó sport és ő mennyire jó versenyző. Végtelenül tisztelhető a céltudatossága, de a semmi-más-nem-számít hozzáállása elég gyakran a törvényesség és a tisztesség nem jó oldalára viszi. Igazi kalandor, nagy kockázatokat vállal, amelyek hol bejönnek, hol nem, amitől persze érdekesebb a film, mert mi sem tudjuk, hogy a következő húzása bejön-e, megnyeri-e a következő labdamenetet, elnyeri-e a kupát, megszerzi-e a nőt, megcsinálja-e a következő nagy üzletet. A fiatalsága és a tapasztalatlanság végtelen önbizalma, ami mindig ráveszi egy következő „kalandra”.  Ő sosem bizonytalan, tudja, hogy ő kerül felülre.

 

Nyilván nem lenne ennyire izgalmas a film, ha néha nem nyúlna mellé, a sok, szélhámosság határát is túllépő erőlködés néha azért öncélúnak tűnik, ilyenkor azért megtörik a lendület. Szerencsére ekkor mi nézők legalább fellélegezhetünk, mert ugyan elsőre könnyed kalandornak tűnik Marty alakja, de nagyon hamar kiütközik a már emlegetett mániáján is átsütő nem is enyhe neurózis, amit vele együtt viselünk. Azt gondolom, nem csak nekem jutott eszembe az Uncut Gems. Az amerikai álom magával ragadó értelmezése ez a film is.

 

Marty karaktere attól is érdekes, mert habár nem az a kifejezetten szerethető alak, néha határozottan ellenszenves, sokszor gyerekes mégis meg lehet neki bocsátani, mert a világ, ahol él, lényegesen kegyetlenebbnek tűnik a mostaninál. A rohanó nagyvárosi lét, amiben él nem ad mindenkinek csak úgy lehetőségeket, már azokért is keményen küzdenie kell. Talán ezért tudjuk magunkban felmenteni.

 

Ez a film nem megkérdőjelezi az amerikai álmot – inkább megmutatja, milyen árat kér azért, ha valaki komolyan veszi.