Főkép

Évekkel ezelőtt olvastam egy cikket Britannia római megszállásával kapcsolatban, amiből egyedül arra emlékezem, hogy a provincia bukása előtt és után mennyi foglalkozási lehetőségből tudott választani egy átlagos polgár. A pontos számok már nincsenek meg a memóriámban, de nagyságrendi eltérésről beszélhetünk, vagyis minél fejlettebb egy civilizáció, annál több választási lehetősége van az embereknek. Ez ettől független, hogy a technológiai fejlődés hatására bizonyos szakmák megszűnnek, mert egyszerűen már nincs szükség rájuk. Jómagam kéziszedőként kezdtem pályafutásomat, ami a digitalizáció korában okafogyottá vált, de helyette választhattam más, hasonló szakmát.

 

Mindez annak kapcsán jutott eszembe, hogy az Usagi sorozat egyik visszatérő eleme, a különféle szakmák bemutatása, és ezen a téren most sem lehet okunk panaszra, hiszen ezúttal három foglalkozás képviselőivel kerül kapcsolatba hősünk. Van, amelyikben részletes tájékoztatást kapunk a gyártási folyamatokról (Sóju), máskor rövid időre csatlakozunk az adott szakemberekhez (Jégfutárok), és van, ahol csak közvetve jut szerep az adott tevékenységnek (papíralkusz). Önálló sztorik, rövidebb, hosszabb terjedelemben, melyeket egyedül az köt össze, hogy Usagi mindegyikben fontos szerepet játszik.

 

Útikalandok – ez lehetne a kötet alcíme, hiszen mindegyik „kaland” azon vándorlás alatt esett meg, amikor Mijamoto Usagi az országban vándorolt. Mivel nincs határozott célja, gond nélkül felvállal minden olyan ügyet, amikor valaki védelemre, támogatásra szorul. Amikor pedig éppen nem kell megmentenie valakit, akkor nyitott a természetfeletti jelenések testközelről történő tanulmányozására. Ide sorolom a címadó rövidkét (Kétszáz dzsizó), amely gyakorlatilag egy prófécia, melyet maga Buddha oszt meg egy kőfaragóval álmában.

 

Ezúttal csak két régi ismerős karakter bukkan fel a kötetben. Isida nyomozó a jófiúkat, Hebi nagyúr pedig a setét oldalt képviseli – szerencsére ez utóbbi csak jelzésértékűen van jelen. Azért így is bőven van munkája Usagi katanájának, ismét biztosítja a tisztes megélhetést a környék temetkezési vállalkozóinak. De ugye ezen egy pillanatig sem csodálkozhatunk, legfeljebb ámulhatunk azon a furcsaságon, miszerint ez a remek kardforgató általában mindig a békés megoldásokra törekszik, azonban ez általában nem jön össze és marad a kardélre hányás. Vajon mi lehet az oka, hogy az ellenfelei nem hajlanak a kompromisszumra?

 

Aki csak most csatlakozik a sorozat olvasóihoz, azt megnyugatom, valóban ennyire jó Sakai műve, és érdemes elkezdeni az első kötettől. Azért kellő mértékű helyet hagyjon üresen a könyvespolcon, hiszen messze még a befejezés – ha egyáltalán van ilyen elképzelés. Elvégre a vándorlás akár életen át űzhető, és egyelőre nem úgy tűnik, hogy Usagi megállapodna bármelyik bájos hölgy oldalán.

 

Ebben a kötetben a legváratlanabb esemény – nem a dzsizók felbukkanása (elvégre ilyen szobor már szerepelt a hetedik kötetben) –, akkor következik be, amikor Usagi megadja magát egy maroknyi banditának. Azon túl, hogy egy jól felépített, mozgalmas történetről van szó, itt ismét alkalmunk nyílik megcsodálni Sakai rajztehetségét. Az első képkockától szinte az utolsóig folyamatosan esik az eső. És mi látjuk az esőcseppeket, meg a hol elmosódott, hol pengeélesen megrajzolt háttereket. Meg egy kifejezetten ijesztő, alaposan elpáholt, mégis vérszomjas nyulat (105. oldal, utolsó képkocka). Usagi még ebben a romos állapotban is képes, hogy lekaszabolja a túlerőben lévő ellenfeleit.

 

Nem tudom, ki hogy van vele, de számomra olyan érzés kézbe venni a sorozat aktuálisan megjelent új kötetét, mint találkozni régi ismerősökkel. Felidézzük a régi közös élményeinket, és mindenki elmeséli, mi történt vele az elmúlt időben. Meghitten ismerős közeg, ahol tudjuk, kitől mire, miféle beszámolókra számíthatunk. Ilyen az Usagi Yojimbo sorozat, ismerős környezet, tele emberi karakterekkel (bár külsőre mindegyik állatnak álcázza magát), gyilkos akciójelenetekkel, és nem utolsó sorban humorral. Jó példa erre „A művész” című történet, aminek egy pontján Usagi imígyen szóla: „Művészek! Rosszabbak, mint az elkényeztetett gyerekek.”

 

Csak nem Stan Sakaira gondolt?