Hamnet

Idilli képpel indít a film, amikor az alvó Agnest (Jessie Buckley) látjuk az erdőben, vörös ruhában a föld barnája felett, egy fa gyökereivel szinte egybeolvadva. Solymászat közben szenderedhetett el, mert kedvence etetésével folytatódik a történet. A későbbiekben sem fogja a rendező bonyolult szimbólumokkal eltakarni, hogy ki milyen, és mi is történik valójában.

Megismerjük az ifjú, latin tanítóként alkalmazásban álló Willt is (Paul Mescal). A két főszereplő majd egymással is találkozik egy aranyos bukolikus jelenetben, ami csak az első a későbbi Shakespeare utalások közül. Házasság, gyermekáldás, majd Will londoni munkája következik. (Ahogyan az alkotók Willt Londonba költöztetik a film, szerintem egyik legnehezebben hihető jelenetsora.) Megtörténik a szörnyű tragédia és innentől a film végéig, a szereplőkkel együtt akarunk a mindent elöntő gyászból kiszabadulni, meg egyáltalán megérteni, hogy mi is történt.

Maga a tragédia és a hozzá vezető jelenetek szerintem a film legerősebb, legjobban megoldott egységét alkotják. Itt egy árnyalatnyi visszafogottságot hiányoltam, ami nélkül ugyanúgy működik az alkotás, de azzal egy eltérő, jóval magasabb szintre is emelkedhetett volna. A rendező azonban inkább a közvetlenebb hatás irányába mozdult el. Sok jelenet játszódik határolt, letisztult terekben, ahol a lényeg mindig a kép centrumában történik, a háttér nem vonja el a figyelmet, és állóképpé merevedik minden.

Chloé Zhao egy pillanatra sem engedi el a néző kezét, minden jelenet egyértelmű, rétegelt, más nézőpontoknak nem jut hely. A történetnek nincs is erre szüksége, mégsem válik teljesen monotonná a film. Köszönhető ez többek között, az itt-ott elejtett Shakespeare utalások garmadájának, amelyek csak úgy, mazsolaként a filmben elkeveredtek.

Szerintem ilyenkor mutatja meg a rendező mennyire finom eszközei is vannak, néha nem több, mint egy félmondat a konyhaasztalnál és előjönnek a kapcsolódó emlékeink.

A tényleges mondanivalót a film tudatosan redukált, biztos érzelmi hatást kiváltó eszközökkel meséli el. Ez a fajta, „itt-akkor-is-sírni-fogsz” könyörtelenül célra tartó dramaturgia nem tudom, mennyire elengedhetetlen, de nagyon is illik a történethez: mint egy klasszikus tragédiában, aminek be kell következnie, az itt is elkerülhetetlenül megtörténik.

A vizuális egyszerűség és a szándékosan látható megkomponáltság szerintem olyan látványvilágot teremt, amit akár hangok nélkül is el lehet nézni órákig. De nem lenne érdemes. A film hangzása legalább annyira egyszerű, mint a látványvilág, mégis jól kidolgozott és csak ott van zene a filmben, ahol tényleges szükség van rá. Nekem nagyon tetszik, hogy a hangok mennyire kifejezőek és nem „csak” aláfestések.

Visszakanyarodva a történethez. A gyász feldolgozásáról szól a film, és az utolsó jelenetek valamilyen nyugvópontra visznek bennünket. Az egyik utolsó jelenet egy nagyon erős túlzás és azóta azon gondolkodom, hogy vajon az alkotók komolyan gondolták-e. Én nem vettem komolyan ezzel szabadultam ki a film hatásából, kicsit tartok tőle, hogy nem ez volt a cél.

Mindent egybevetve a Hamnet egy atmoszférikus, érzelmileg erősen ható film, amely a Hamlethez nem történeti, hanem lelki értelemben kapcsolódik. Nem válaszokat ad, hanem egy gyász tapasztalatát teszi átélhetővé.

Nagyon kíváncsi lettem a film alajául szolgáló regényre, amit  hamarosan el is fogok olvasni, a papírzsebkendőket már bekészítettem.