Főkép

Tomasz Małkowski könyve tíznél több nyelven jelent már meg, és 2017-ben elnyerte az Év Gyerekkönyve díjat Lengyelországban. Én meg az utóbbi kb. két évben megtanultam, hogy nagyon-nagyon jó lengyel gyerekkönyvek vannak, és a Kamill sem kivétel.

 

Kissé tartottam tőle pedig, mert hát ugye egy vak kisfiúról szól, és az érzékenyítő könyvek sokszor nagyon szájbarágósak. Ám Małkowski képes volt Kamillról és családjáról annyi és olyan humorral írni, hogy egyáltalán nem volt az a kényelmetlen érzésem a könyvet olvasva, hogy az író nevelni és terelni akar. Ehhez persze az is kellett, hogy egyúttal őszinte is legyen. Nem bagatellizál, nem poénkodik el semmit, arról épp úgy ír, hogy milyen megaláztatásokban, problémákban lehet része egy vak embernek, mint arról, hogy az ötéves Kamill és nővére hogy tolnak ki egymással testvérileg. Mindehhez azért kell az a háttér is, amit egyrészt Kamill családja, másrészt az őt körülvevő társadalomnak legalább egy része nyújt. Mégis mennyivel több és más a könyvben olvasott sztorikba szőtt példamutatás, mint amikor arról papol valaki csak úgy általában, hogy mindenkit úgy kell elfogadni, ahogy van.

 

Az is átjön, amit sok, különféle hátránnyal, fogyatékkal élő embertől lehet hallani, hogy ők nem szeretik, ha sajnálgatják őket, a fogyatékos kifejezéstől is rosszul vannak, egyszerűen elfogadó, odafigyelő, megértő segítségre van szükségük ebben-abban – ahogy amúgy bárkinek, aki embernek talált születni, és történetesen nem tökéletes. Attól még, hogy nem lát, Kamill is élhet teljes értékű, emberhez méltó életet, illetve ő maga is teljes értékű ember. Amint az kiderül az apró sztorikból, melyeket elmesél az író, s melyekhez remekül illenek Joanna Rusinek karikaturisztikus, humoros, fekete-fehér-plusz-még-egy-szín illusztrációi. Az meg külön bravúr, hogy amellett, hogy Kamill életének hol vidám, hol szívszorító, apróbb-nagyobb kalandjai segítenek megérteni, milyen is lehet egy vak kissrác élete, még általában a családról és a társadalomról is mesél a könyv.

 

Szintén bravúrosnak sejtem Körner Gábor fordítását, nem mintha tudnék lengyelül, viszont olyan gördülékeny, találékony és gazdag a magyar a szöveg, hogy csak arra tudok tippelni, hogy ez az ő érdeme is. Köszi mindhármuknak, meg a Pagonynak is, hogy kiadták.