Főkép

Víkingur Ólafsson ma a klasszikus zenében valami olyasmit testesít meg, mint egykor Glenn Gould: a szabadságot. A hagyományos előadói konvencióktól való elszakadást – a repertoártól, a bevett tempóktól, a pedálhasználattól és attól a megannyi apró rutintól, amelyek kiszámíthatóvá teszik egy zongoraest dramaturgiáját. A tény pedig, hogy mindezt kortársaként, közvetlen élményként tapasztalhatjuk meg, bennünket is kizökkent a megszokott hallgatói pályákról. Így történt ez a Müpában is, a 2025–26-os évad művészének első fellépésén.

 

Ólafsson ugyanis nem a bevett szokásokhoz híven, Beethoven három utolsó zongoraszonátájának (op. 109, 110, 111) – a „három nővérnek” – lineáris előadásával állt színpadra. Inkább Arisztotelész „mozdulatlan mozgatójához” hasonlóan – aki mint a vágy tárgya mozgat minden élőlényt – egy központi hajtóerő köré rendezte el a november 21-én megjelent új albuma és így az előadás ívét is – a főműsoridőben voltaképpen lemezbemutatót hallhattunk, amelyről hamarosan az ekultura.hu-n külön is írunk. Beethoven E-dúr szonátáját, az op. 109-et ugyanis – a Goldberg-variációk záró tétele (Var. 30) mintájára – nem kiindulási, hanem mintegy kulminációs pontként, egy variációs ciklus centrumaként használja, amely program egy extenzív turnét követően állt össze egy amolyan sajátos „Ólafsson-variációkká”.

 

„Amikor az ember egy teljes évig szinte kizárólag Bach Goldberg-variációit játssza különböző koncerttermekben a világ minden táján, furcsa dolgok történnek. A munka lassan átveszi az irányítást a valóságérzékelésed felett, arra kényszerítve, hogy észrevedd: valójában mindent – helyeket, eseményeket és embereket, fákat, leveleket, házakat és utcákat, gondolatokat és ötleteket, sejteket és a DNS-t – fel lehet fogni variációk sorozataként. Minden valami nagyon kicsiből indul, ismétlődik, sokszorozódik és szerteágazik, egészen addig, amíg el nem éri a komplexitás magas szintjét, hogy utána eredeti állapotára zsugorodva végleg eltűnjön. Akár egész civilizációkkal is megtörténhet ez” – írja Ólafsson az előadáshoz a MÜPA honlapján megjelent, remek jegyzetsorozatban.

 

A harmincadik szonáta középpontba helyezésével Ólafsson lehetőséget teremtett arra, hogy végigjárja a műhöz vezető utat, feltérképezze az 1820 táján, a darab keletkezése idején történt zenei eseményeket és előzményeit, és kontextualizálja, többek között Schubert egy zongoraszonátájával (No. 6. E-moll, D. 566). Historikus zenei utazás részesei vagyunk, amelyen a tempók és dinamikák egészen széles skálán tárulnak fel: Ólafsson a szokásosnál néha még tovább lassítja Beethoven szonátáit, a gyors tételeket pedig még merészebb tempókban játssza. Nem riad vissza a feszültségpedál sűrű használatától sem, amitől a viharos részek nemcsak dörögnek, de villámokat is szórnak; s a zongora hangzása olykor, kisebb akkordok hosszan tartott rezgésénél, szinte orgonaszerűen szól. A teremben felépülő koncentrált figyelem az előadás végén tapsviharban robban, és csap le Víkingur Ólafssonra, aki képtelen ellenállni: a négy ráadásban Bach-ot és Rameau-t is játszik.

 

Elsőként a d-moll concerto (BWV 974) Adagio-ját, majd az új albumot záró Francia Szvit No. 6 E-dúr (BWV 817) csak ekkor hangzik el, amiről Rameau „Le Rappel des oiseaux” darabjára vált, hogy az estet végül Bach Orgonaszonáta No. 4 (BWV 528) Andante-jával zárja – egy korábbi Bach albumról. Mindeközben Káel Csaba vezérigazgató ünnepélyesen átadja az évad művésze címet, és azt is megtudjuk, hogy az előadást a helyszínen hallgatta Kurtág György, korunk egyik legnagyobb zeneszerzője. Az ő tiszteletére, századik születésnapján, február 19-én ismét fellép Ólafsson a Müpában – majd májusban egy újabb alkalommal is.