Brad Mehldau: Ride into the Sun

Brad Mehldau Ride into the Sun című új lemeze első pillantásra is ambiciózus és érzelmileg terhelt vállalkozás: egyszerre tisztelgés Elliott Smith törékeny, mégis maradandó életműve előtt, és egyfajta önreflexív zenei napló, amelyben Mehldau saját hangján mesél arról, mit jelent számára Smith dalainak öröksége. A 16 tételből álló album azonban ennél nagyobb ívet rajzol: áthidalja a kamarazene, az indie folk és a jazz közötti határokat, és egy intim, mégis nagyszabású zenei világot teremt, amely teljes egészében a sebezhetőségre épül.

 

Mehldau mindig is különös érzékenységgel nyúlt a pop- és rockszféra repertoárjához, de itt mintha még mélyebbre ásna. Smith dalai eleve tele vannak finoman rejtett törésekkel, tompa rezignációval és halk, belső kiáltásokkal; a jazz zongorista most nem dramatizálja túl ezeket, hanem lassan, rétegenként fejti le róluk a megszokott hangszerelést, hogy új megvilágításba helyezze őket. A Dan Coleman által vezetett kamarazenekar nem csupán díszítésként jelenik meg: a hangzás gyakran olyan, mintha a vonósok kollektív lélegzetvétele tartaná életben Smith szellemiségét.

 

Az album egyik legszebb sajátossága, hogy nem válik gyászzenévé. A melankólia természetesen jelen van, de Mehldau nem Smith tragikus élettörténetét hangsúlyozza, hanem azt a fényt, amely a dalok sötét burkából kiszűrődik. A „Better Be Quiet Now” nyitányában például a gazdagon rétegzett zenekari hangzás arról a vágyott feloldozásról beszél, amelyet Smith talán hiába keresett, mégis ott rejtőzött minden sorában. Mehldau-t mintha az a szándék vezérelné, hogy amit Smith nem tudott magának megengedni, azt most a zene tegye meg helyette.

 

 

A vendégművészek – Daniel Rossen (gitár és ének), Chris Thile (mandolin és ének), Matt Chamberlain (dobok és ütőhangszerek) és a két nagybőgős (John Davis és Felix Moseholm) – nem mint sztárhangok, hanem mint a dalok organikus részei jelennek meg. Rossen és Thile kettőse különösen üdítő a „Tomorrow Tomorrow”-ban: a könnyed pengetések láthatatlan hidat húznak Smith low fidelity esztétikája és Mehldau kifinomult zenei építkezése közé. A „Between the Bars” trióverziója pedig remek példa arra, hogyan lehet a jól ismert melódiát úgy áthelyezni jazz környezetbe, hogy közben megőrzi törékeny, éjszakai intimitását.

 

Mehldau saját kompozíciói nem pusztán közjátékok. A „Sweet Adeline Fantasy” például arról tanúskodik, hogy Smith hatása nemcsak érzelmi, hanem strukturális szinten is beépült a zongorista gondolkodásába: a lebegő pedálpontok és a romantikus gesztusok mintha Smith elhallgatott, ki nem mondott dallamait írnák tovább. Ezekben a darabokban Mehldau egyszerre jazz muzsikus és történész, aki egy eltűnt hangot próbál újra rezgésbe hozni.

 

A Ride into the Sun végső soron nem gyűjtemény, hanem narratíva: egy zenész mély, őszinte párbeszéde egy másik, már csak a zenében köztünk élő alkotóval. Szépsége abban rejlik, hogy tiszteletadása nem szoborszerű, hanem élő, lüktető, olykor fájdalmas, de mindig szeretetteljes. Mehldau nem Elliott Smith zenéjét magyarázza el nekünk, hanem megmutatja, hogyan hallja ő – és ez a hallásmód még az eredetit is képes új fénybe helyezni. Az egyik legcsodálatosabb Brad Mehldau album, ever.

 

 

Elhangzó szerzemények:

1. Better Be Quiet Now

2. Everything Means Nothing to Me

3. Tomorrow Tomorrow (feat. Daniel Rossen)

4. Sweet Adeline

5. Sweet Adeline Fantasy (Mehldau)

6. Between the Bars

7. The White Lady Loves You More

8. Ride into the Sun: Part I (Mehldau)

9. Thirteen (Big Star – Chris Bell, Alex Chilton)

10. Everybody Cares, Everybody Understands

11. Somebody Cares, Somebody Understands (Mehldau)

12. Southern Belle (feat. Daniel Rossen)

13. Satellite

14. Colorbars (feat. Chris Thile)

15. Sunday (Nick Drake)

16. Ride into the Sun: Conclusion (Mehldau)

 

Előadók:

Brad Mehldau – zongora
Daniel Rossen – akusztikus gitár (3, 10, 12, 14, 16), ének (3, 12), kórus (10), rezonátoros gitár (12)
Chris Thile – mandolin (3, 14), ének (14), kórus (3)
Felix Moseholm – bőgő (3, 6, 12, 14)
John Davis – bőgő (1, 11), basszusgitár (2, 10, 15, 16)
Matt Chamberlain – dob (1–3, 6, 10–16), ütőhangszerek (2, 13), sikolyok (2)
Orchestra (1–3, 7, 8, 10, 11, 15, 16)
Dan Coleman – producer, karmester (1, 2, 7, 8, 11, 15, 16)
Jessica Han, Alex Sopp (flute solo on 15) – fuvola
Agnes Marchione – klarinét
Adrian Morejon – fagott

Eric Reed – kürt

Christina Courtin, Ellen DePasquale (hegedűszóló az 1. számban), Laura Frautschi, Joanna Maurer, Derek Ratzenboeck, Austin Wulliman – hegedű

Mario Gotoh, Dov Scheindlin, Nadia Sirota – brácsa

Michael Haas, Sophie Shao (gordonkaszóló a 16. számban), Caitlin Sullivan – gordonka

David Grossman – nagybőgő (szimfonikus / zenekari bőgő)