Főkép

A JazzFest Budapest első négyéves korszakát nem kisebb sztár, mint Kenny Garrett zárta, aki a Sounds from the Ancestors albumára épített budapesti koncertjének programjával először földbe döngölte, majd lehengerelte közönségét. Az est gerincét olyan kompozíciók alkották, amelyek Garrett hangzásvilágának különböző rétegeit mutatták meg – a modern poszt-boptól a spirituális afrocentrikus hangzásokig. A kortárs jazz egyik legmeghatározóbb hangja azonban nem pusztán dalok sorozatát, hanem egy olyan szellemi és érzelmi ívet hozott létre az Eiffel Műhelyházban, amelyen vélhetően a szervezők is újraélhették a fesztivál éveinek intenzitását, mély- és csúcspontjait és újabb erőt gyűjthettek a megújuláshoz és folytatáshoz – ugyanis, ahogyan a koncertet megelőző felkonfból kiderült, a jazz és az azt körülvevő világ is egy szakadatlan küzdelemmel teli hullámvasút. De Friedrich Nietzschével szólva „Az élet nem élhető öröm nélkül; az örömért folytatott küzdelem pedig magáért az életért folytatott küzdelem.”

 

Ahogyan kezdetben a hallgatóságnak is küzdenie kellett, hogy örömöt leljen a zenében a túl agresszív hangosítás miatt, ami csak a koncert derekára simult ki: Jason Clotter bőgője tömbszerű hangokkal robbantotta fel belső szerveinket, Michael Ode előtérbe kevert dobolása pedig gyakran kifejezetten bántotta a fület – voltak is, akik feltehetően ezért hagyták el a termet néhány téma után. Garrett ritmusszekcióira ugyan jellemző a túlvezérelt dinamizmus, de a kiegyensúlyozott hangzásig olyan témákon át kellett türelemmel várnunk, mint a „Haynes Here” – amelyben Garrett szokása szerint elődei előtt tiszteleg és ritmikai játékokkal idézi meg Roy Haynes szabadságát és energiáját – vagy a „Hargrove” – ami egy lírai kompozíció, mégsem lassítja le a szextett lendületét. Ez utóbbi téma a korán elment Roy Hargrove trombitásnak állít emléket, és Garrett előadásában újra és újra az a kettősség válik hangsúlyossá, ami Hargrove játékát is egykor jellemezte: a finom érzékenység és a természetes, lüktető groove. Garrett futamai duzzadnak az apró, befelé forduló gesztusoktól, amelyek aztán váratlanul explodáló hangsorokká állnak össze.

 

Minden egyes darab újfajta intenzitással nyílik meg az este során, amelyben az egyik izgalmas pillanat a „When the Days Were Different” volt Garrett billentyűs intrójával. A hangszínválasztás meglepő, mégis működik, és egy vidámabb hangulatot csempész az estébe. Keith Brown pedig szintetizátoron éppolyan dinamikával és játékossággal vibrál, mint zongorán – félelmetes sodrású szólókat játszik, amelyeket a folyamatos akkordhelyettesítések és az ezekben rejlő hangnemváltások vezérelnek.

 

A „For Art’s Sake” elején Melvis Santa énekes csak a főmotívum végén lép be, ami nemcsak ötletes, hanem érzelmileg is hatásos: a szaxofon és az ének finom csúsztatásai természetes egységben szólalnak meg, mégis a két szólam közti párbeszédben létrejön valami törékeny elementaritás – egy olyan ritka pillanat, amikor a spontaneitás és precizitás pillanatnyi egyensúlyba kerülnek.

 

A „Chasing the Wind” az este egyértelmű csúcspontja, a 20+ perces, 188 bpm körüli fordulatszámon pörgő kvartett mindent visz. Röviden: Garrett megmutatta „who is still the global cat”. Hosszabban pedig itt egy részlet:

 

 

Bár a közönség énekeltetése több ponton bizonyára sokaknak egy olyan plusz többletet adott, amit ritkán látni jazz koncerteken – mértéktartónak tűnő, idős emberek dúdoltak és tapsolták a ritmust önfeledten körülöttem, hogy az utolsó témán („Happy People") az egész ház felállva zengjen –, türelmet próbáló egy fülbemászó dallamot a végtelenségig ismételgetve hallgatni – hacsak nem amolyan mantraként fogjuk fel. Miközben a zenészek egyesével hagyják el a színpadot, hogy a legvégére a dobos Ode egyedül maradjon, aki tagolja bárhogyan is a beateket, a ritmusok veszik át a dallamvezetést a véget nem érni akaró körökön át – tényleg lehengerlő.

 

Ahogyan Garrett és zenekara a Sounds from the Ancestors album szellemiségét követve az előadást egy lélegző és folyamatosan megújuló spirituális performansszá alakította, úgy adott a JazzFest is Budapestnek az elmúlt négy évben egy olyan új impulzust, ami remélhetőleg még sokáig formálja a város lüktetését.

 

Fotó: JazzFest Budapest

 

Fellépők: 

 

Kenny Garrett – alt és szoprán szaxofon, billentyűk

Keith Brown – zongora és billentyűk

Jason Clotter – bőgő

Michael Ode – dobMelvis Santa – ének és ütőhangszerek
Rudy Bird – ütőhangszerek, kórus