Főkép

J.R.R. Tolkien állítólag először a gyerekeinek mesélte el Zsákos Bilbó, a címbéli hobbit történetét, s maga a regény 1937-ben jelent meg. Mélynövésű, kényelmes életet szerető, egyszerű népség a hobbitoké, de, amint Gandalf, a mágus számos ponton rámutat, több van bennük, mint amennyi első ránézésre látszik. Ahogy a meseregényben is több volt, például minden idők egyik legtöbb példányban eladott könyvének (avagy trilógiájának), A Gyűrűk Urának szolgált előzményeként.

 

Ez a képregényes feldolgozás eredetileg 1989-ben jelent meg, míg magyarul először 2002-ben adta ki a Ciceró, Lacza Katalin fordításában, ám a Magvető-féle 2025-ös verzió borítójában és fordítójában is eltér, ehhez ugyanis Gy. Horváth László időközben született, új fordítását vették alapul (a verseket pedig, melyekből itt azért kevesebb van, mint a regényben, N. Kiss Zsuzsa fordította).

 

Ez azért is különösen fontos, mert Charles Dixon és Sean Deming, akik a képregény szövegi részéért feleltek, kimondottan sok szöveget tettek a képregénybe. Ma már ez furcsának is hat – meglehet, a magyar képregény hőskorában (úgy a ’80-as évekkel bezárólag) lehetett idehaza hasonlót látni, mai szemmel nézve ez túlzónak hat. De, bár nekem szemüveggel nézve is nehéz volt néha kibetűznöm (ó, bárcsak A/4-es vagy még nagyobb méretű lenne a kiadvány, pedig hát így sem kicsi!), igazából engem ez nem zavart. Szemlátomást a szöveghűség volt a cél, párbeszédek és leírások terén egyaránt.

 

De azért a képregényeket a legtöbben mégiscsak az illusztrációk alapján ítélik meg. Ki-ki eldönti majd, hogy tetszik neki David Wenzel festményeinek stílusa, mely, főleg azok számára, akik már látták a Peter Jackson-féle Hobbit filmtrilógiát (s netán az eredeti regényt nem is olvasták), furcsa lesz majd. Pedig Wenzel egyértelműen és szigorúan Tolkien leírásait követte a képek elkészítésekor. De az internet és a Photoshop meg hasonlók kora előtt festette a képregényt, a digitális rásegítés és a Tolkien-művek mindent elárasztó sokasága előtt, divatos szóval élve kézműves képregényt gyártva így. Meg eleve más korban, amikor mások voltak a divatok, más volt a szépségideál – de ahogy utószavában írja, még sokkal régebbről vette az inspirációt (úgy középkori festőktől, mint a 19. és 20. század fordulójának néhány jeles gyermekkönyvillusztrátorától). De önmagában ez sem magyarázza, hogy a legtöbb szereplő arca enyhén karikaturisztikus, s még a szépségükről és öröklétükről híres tündék sem tűnnek épp szépnek, pláne mai szemmel. Nem annyira groteszk a legtöbb orca, hogy idétlen legyen az összkép, mégis van valami humor az ábrázolásukban. De közben rendkívül kifejező is megannyi kép – különösen Zsákos Bilbó jellemfejlődése (-változása) látványos a sorsfordító pillanatokban.

 

Az utószóból az is kiderül, hogy Wenzelnek különösen a törpök okoztak kihívást, akik ugye számosak (hét helyett 13-an vannak a kincskereső csapatban, ha valaki nem tudná). Jackson merészen, s korántsem szöveghűen bánt velük a filmekben, míg Wenzel törpjei a regényhez illően idős fószereknek néznek ki, akiknek ugyan eltér a ruházatuk színe és a szakálluk mérete, de azért mégiscsak eléggé hasonlítanak egymásra. Az én ízlésemhez mégis ez áll közelebb, mint a filmek túlzásba vitt harsánysága, színessége, változatossága. Meglehet, túl rég olvastam a regényt, de pont a törpök kapcsán tűnik fel leginkább, hogy Tolkien, bár egyértelműen szerette a „teremtményeit”, komoly és őszinte volt mindőjük kapcsán, és meglehet, Wenzel ecsetjét is az vezette, hogy egyaránt megmutassa a szereplők jó és rossz oldalát. Mai fejjel olvasva sokszor kimondottan komornak hat, pedig jól emlékszem, anno, mikor először került a kezembe még a Szobotka-féle vidámabb fordításban, A babó címmel, mennyire szórakoztatónak éreztem. Persze, az is, de korántsem csak az. Avagy: Tolkien már ebben az elvileg mesének szánt regényben is tartotta magát ahhoz, hogy a mese korántsem csak móka, kacagás, bolondozás…

 

Mindazonáltal A hobbit képregény legfőbb erényét képregényes szempontból számomra az illusztrációk hangulata adja. Wenzel akvareljei nem tobzódnak harsány színekben, számtalan természetes, valós árnyalatot használva adja át egy-egy hely, jelenet atmoszféráját. Megannyi apróbb-nagyobb képkocka van itt, amit nagyban boldogan kitennék a lakásom falaira. S bár mai szemmel nézve Wenzel nem dolgozott olyan sok „filmesnek” ható, szokatlan látószöggel, mint a mozifilmek, vagy mondjuk az utóbbi évtizedek szuperhősös képregényei, nagyon sokat tesz hozzá az élményhez, hogy mennyi különféle módon mutatja meg a szereplőket és eseményeket. Tájképei pedig tényleg tájképek, s épp úgy kapcsolódnak a legszebb európai képregényes hagyományokhoz (nem szólva az utószóban megemlített holland festőkhöz), mint a japán mangák rendkívül kifejező, sőt költői környezetábrázolásához. Az egyik kedvencem az a kép, amikor a törpök a Magányos Hegyen kuporogva várják vissza a sárkányt, s közben a lemenő nap fénye füröszti őket. Elsőre szinte fel sem tűnik, hiszen nem is nagy képkocka, de ha jól megnézi az ember, ráébred, hogy tényleg ilyen gyönyörű, mégis finom színek vannak a valóságban is olyankor.

 

Persze, Zsákvég, ahol a hobbit lakik, még egy hároméves ákom-bákom rajzán is otthonosnak hatna, de a tündék középkori hangulatú lakhelyei nagyon is eltérnek a Jackson-féle filmekre jellemző, szecessziós stílustól. Máskülönben David Wenzel képregénye valahol Alan Lee pasztellszínekre építő, régies, ősi, de egyúttal kortalan Tolkien-ábrázolásaival is rokonítható, már csak azért is, mert, pláne mai szemmel nézve, mindkettőnek van valami erősen nosztalgikus hangulata-hatása. És ez jó, mert Tolkien írásainak is. Úgyhogy bár mára Dunát lehetne rekeszteni a különféle Tolkien művek illusztrációival és feldolgozásaival, ez a képregény szerintem mindenképp megérdemli a kiemelt figyelmet.