Interjú Vas Viktóriával, az Elisabeth – A dinasztia árnyékában c. kötet szerzőjével

Vannak olyan történetek és személyes sorsok, amelyek időtlenek maradnak, mert az emberi érzelmek, döntések és konfliktusok örök érvényűek bennük. Gondoljunk például a Büszkeség és balítélet világára, ahol a társadalmi elvárások, a szerelem és az önismeret kérdései ma is éppoly aktuálisak, mint kétszáz éve. Ugyanígy Diana hercegné vagy Sisi, azaz Erzsébet királyné élete is újra és újra megragadja az emberek képzeletét. Mindkettőjük története a szabadságvágy, a női szerepek, valamint a nyilvánosság és a magánélet közötti feszültség szimbóluma lett. Néhány hete jelent meg Vas Viktória kötete, az Elisabeth – A dinasztia árnyékában, ennek apropóján beszélgetek a szerzővel.

 

Miért vonzódunk ezekhez a figurákhoz és történetekhez még ma is? Mi teszi őket időtlenné, és mit árul el ez rólunk, a modern emberről, aki még mindig ugyanazokat az érzelmeket, vágyakat és dilemmákat éli meg, mint ők?

 

Szerintem az ilyen történetek és személyiségek azért maradnak időtlenek, mert az emberi lélek nem változik olyan gyorsan, mint a világ körülötte. A szeretet iránti vágy; a megfelelés és az önazonosság ellentmondása; a lázadás és az elfogadás, belenyugvás közti ingadozás, ezek ma is ugyanúgy bennünk élnek, mint elődjeinkben. Erzsébet és Diana életében épp ez az ismerős feszültség vonz minket: látjuk bennük a saját dilemmáinkat. Mindkettőjük élete arról szól, hogy mit kezd az ember a külső elvárásokkal és a belső igazságával, és ez ma, a közösségi média világában, ahol mindenki lehet ‘nyilvános személy’, különösen aktuális. Amikor róluk olvasunk vagy filmben látjuk őket, szerintem valójában magunkat próbáljuk megérteni: hogyan lehet méltósággal élni akkor is, ha a világ folyton figyel és ítél.

 

Hogyan találkozott Sisi történetével és milyen benyomást tett Önre? Mennyire lehet elmerülni ebben a letűnt korban és mennyire nehéz visszatérni a jelenbe? Jelenleg hogyan kapcsolódik Sisi életéhez a mindennapokban?

 

Erzsébet történetével még gyerekként találkoztam, és már akkor különös közelséget éreztem hozzá. Nem a csillogás vagy a rang ragadott meg, hanem az emberi réteg a legenda mögött: egy érzékeny, kíváncsi, sokszor vívódó nő, aki idegennek érezte magát a saját korában. Ahogy egyre mélyebben kezdtem foglalkozni vele, ez a vonzalom fokozatosan tudássá és hivatássá alakult. Ma már természetes számomra, hogy a múlt világába lépek: kutatás, írás vagy előadás közben könnyen ráhangolódom arra a korszakra. Ugyanakkor ez sosem azonosulás: én mindig én maradok, a határt tudatosan tartom. A célom nem az, hogy ‘átváltozzak’ Erzsébetté, hanem hogy megértsem, mi mozgatta őt, és ezt a megértést közvetítsem mások felé is. A jelenbe visszatérni így nem nehéz, mert a múlt nekem nem menekülés, hanem párbeszéd. Olyan, mintha a történelmen keresztül tanulnám meg jobban látni a jelent is.

 

Mennyire nehéz egy olyan témát feldolgozni, amelyet már mindenki ismer? Ráadásul egy torz szemüvegen keresztül, mert a viszonyítási pont szinte mindenkinek Ernst Marischka (osztrák filmrendező és forgatókönyvíró) cukormázas Sissi-trilógiája. Az ottani családmodell, a jóságos és szerető apa képe lebeg a szemünk előtt. Illetve Erzsébet királyné is sokkal érettebb és határozottabb a filmben, mint az első években lehetett. 

 

Valóban, ez az egyik legnagyobb kihívás: olyan témához nyúlni, amiről mindenkinek van egy előre gyártott képe. Ráadásul egy olyan kép, amit már generációk nőttek fel szeretettel nézve, így nagyon mélyen beépült a kollektív emlékezetbe. Viszont érdekes módon, ha a Marischka-féle trilógiát összevetjük a későbbi, modern feldolgozásokkal, azt látjuk, hogy az előbbi, minden romantikussága ellenére, még mindig a leghitelesebb. Nem történelmi pontosságában, hanem abban, ahogyan a kor szellemét, az etikettet, a hierarchiát és az udvari viselkedéskultúrát megmutatja. Marischka valóban tanulmányozta Erzsébet életét, és pontosan tudta, mit miért stilizál: volt benne szándék, nem puszta hatáskeltés. A mai feldolgozások többsége ezzel szemben már nem a 19. századot, hanem a 21.-et meséli el, csak másik köntösben. Én viszont pont azt szerettem volna elérni, hogy az olvasó visszakerüljön abba a világba, ahol Erzsébet valóban élt, nem tökéletes, de valós emberként, egy valós történelmi közegben.

 

Sisi élete számtalanszor megihlette a rendezőket. Készült 2004-ben egy francia feldolgozás, a Sissi, a lázadó császárné, Arielle Dombasle főszereplésével. Ebben a filmben emberinek és esendőnek látjuk a császárnét, ahogy az Ön kötetében is. Maníroktól mentesen, ráközelítve a lelki vívódásokra. Inspirálódik-e munka közben a filmekből vagy csak könyveket használ forrásnak? Melyik kötetet emelné ki, amely talán nem annyira ismert a hazai körökben, de mindenképp ott van a helye minden Sisi-rajongó könyvespolcán?

 

Filmekből ritkán inspirálódom, sokkal inkább a könyvek világában érzem otthon magam. Egy film, bármilyen igényesen is készüljön, mindig értelmez, míg a források nem beszélnek helyettünk: lehetőséget adnak arra, hogy mi magunk találjuk meg a válaszokat. Nehéz lenne egyetlen kötetet kiemelni, mert minden mű más miatt fontos számomra. Elsősorban forráskiadványokat használok, például az első könyvem írásakor rengeteget dolgoztam a Ferenc József levelei Sisihez (1859–1894) című kötettel, amely az Erdélyi Szalon Könyvkiadónál jelent meg 2021-ben. Ha viszont valaki inkább olyan könyvet keres, ami hiteles, de mégis könnyed, olvasmányos stílusban mutatja be Erzsébet életét, akkor Káli-Rozmis Barbara műveit mindig jó szívvel ajánlom. Ő kivételes érzékkel tudja ötvözni a tudományos alaposságot az emberi közelséggel.

 

Milyen módszerrel dolgozott? Hogyan telt egy nap a kézirat felett? Kiforrt személyiségek voltak a képzeletében a szereplők vagy menet közben alakultak?

 

Az élő történelem módszertanával dolgoztam, ami egyfajta hidat képez a források alapos ismerete és a történetmesélés között: segít abban, hogy az olvasó ne csak tudást kapjon, hanem valóban át is élje a kort. Egy napom a kézirat mellett sosem volt egyforma. Előfordult, hogy semmi nem akart összeállni, és órákig csak a forrásokat néztem, máskor viszont úgy írtam, hogy szinte észre sem vettem az idő múlását. A szereplők jórészt már kiforrottak voltak a fejemben — hiszen régóta foglalkozom velük —, de a legizgalmasabb rész az volt, ahogy életre keltek a viselkedésükön, a gesztusaikon, a beszédstílusukon keresztül. Ezekben a pillanatokban éreztem igazán, hogy a történet elkezd önálló életet élni.

 

Mit szeretett volna közvetíteni a regénnyel? Maradéktalanul sikerült a vállalását, előzetes terveit teljesíteni?

 

A legfontosabb célom az volt, hogy közelebb hozzam Erzsébetet az olvasókhoz, hogy ne a legendát lássák benne, hanem az embert. Szerettem volna megmutatni, hogy a történelmi alak mögött egy érző, gondolkodó, esendő nő áll, aki sok tekintetben nagyon is modern volt: kérdései, vívódásai ma is ismerősek lehetnek bárkinek. Azt nem mondanám, hogy maradéktalanul sikerült mindent teljesítenem, amit kitűztem magam elé, azt hiszem, egy alkotó sosem érzi így. De abban bízom, hogy aki elolvassa a könyvet, nem csak a 19. századba kap betekintést, hanem Erzsébet belső világába, és talán így egy kicsit önmagába is. Ha ezt sikerült elérnem, akkor már a legfontosabb célt elértem.

 

A történet 1862 májusában ér véget. Várható folytatás?

 

Nagyon szeretném folytatni a történetet, hiszen Erzsébet életének még korántsem értünk a végére. Már látom magam előtt a folytatás irányát, de hivatalos bejelentést egyelőre nem tennék. Most az első kötet útját kísérem figyelemmel, és ha az olvasók kíváncsiak a történet további részére, én készen állok rá, hogy elmeséljem.

 

Milyen visszajelzések érkeztek az olvasóktól?

 

Nagyon megható visszajelzéseket kapok, sokkal többet, mint amire számítottam. A legtöbben arról írnak, hogy mennyire magával ragadta őket a könyv világa. Például volt, aki azt írta: „három nap alatt kiolvastam, nem bírtam letenni.” Mások az írásmód érettségét emelték ki: „észre sem vettem, hogy elsőkönyves szerző könyvét olvasom.” Volt, aki azt mondta: „sikerült elérned, hogy én is rosszul érezzem magam Sisi mellett a bécsi udvarban.” És az egyik legkülönlegesebb visszajelzés, amit kaptam, talán ez volt: „irodalom szakos tanárként megnyugtató látni, hogy van még olyan fiatal író Magyarországon, akit Gárdonyi Géza gondolatai inspirálnak.” Az utószóban említem, hogy Gárdonyi Géza szavai az Egri csillagokkal kapcsolatban mekkora hatással voltak arra, hogy a könyvem végül olyan formában született meg, amilyenben, és nagyon jólesett, hogy épp egy tanár méltatta ezt. Azt hiszem, ennél nagyobb ajándékot egy írónak nem is adhat az olvasó: amikor nemcsak a történetet, hanem a szándékot is megérzi a sorok mögött.

 

Köszönöm a beszélgetést!

 

„A kép jogtulajdonosa a Royal Angel Photography/Vas Viktória.”