Beszámoló: Brandee Younger – Eiffel Műhelyház, 2025. november 3.

A digitalizált technológia gyorsan pergő világában, amelyben szinte bármely muzsika már néhány kattintással elérhető, az élő zene hallatlanul felértékelődött. Ahogyan egy koncertfelvételen Peter Bernstein amerikai gitáros viccesen megköszöni, hogy a közönsége hajlandó volt felvenni a cipőjét és eljönni otthona kényelméből, úgy válik egyre nehezebbé a koncertszervezők dolga, kiváltképpen, ha itthon egy olyan ismeretlen sztárfellépőről van szó, mint Brandee Younger, és egy olyan hangszerről, a hárfáról, ami nem kifejezetten egy jazz trió szituációba illeszkedő szólóhangszer. Izgalmas és kockázatos választás, mégis a közönség nyitott volt rá – kellemes volt látni, hogy bő háromnegyed házzal futott az előadás miközben a város másik felén nem kisebb név adott két koncertet is, mint Dave Holland.

Nekem az is kellemes meglepetés volt, hogy Younger trióval érkezett, zongorista nélkül, ahol a szólista nem tud elbújni egy másik harmónia- és szólóhangszer mögé, amitől még nagyobb várakozással foglaltunk helyet. Bár a hárfa tűnhet úgy mint egy úttörő hangszer a jazzben, valójában csak ismét „divatossá” vált – Edmar Castañeda híres muzsikusokkal kiadott lemezei jutnak a kortársak közül kapásból eszembe és az érkező Metheny korong (SideEye III+), amelyen állítólag Charles Overton is helyet kapott. De ezen az estén Younger tartott mesterkurzust, nem csupán hárfán, hanem annak zenetörténeti szerepéről is, amely ismeretek mélységét Ravi Coltrane egyszerűen csak így foglalta össze: „Eddig egyetlen hárfás sem volt képes olyan erővel, kecsességgel és elkötelezettséggel egyesíteni a modern hárfajáték minden hagyományát – Salzedótól Dorothy Ashbyn át Alice Coltrane-ig –, mint ő.”

Coltrane bókja utazásszerű élményt nyújtva bontakozik ki előttünk az este során. Younger ugyanis nem csak a hosszas összekötő kommentároktól néha elfáradó és ezért helyet foglaló bőgős és basszusgitáros, Rashaan Carter-t, de Allan Medford dobost is remek érzékkel választotta ki, akik dinamikus partnereknek bizonyultak a jól felépített program során.

Az új korongról a „New Pinnacle”-el indítják az estét, hogy rögtön a lágyan áramló hangok hullámaiba merüljünk, amit az eredetileg szóló hárfára írt, a turnéra második tétellel is kibővített „Unrest” követ, amelyen Medford úgy nyújtózik ki, hogy máris az óceán sodrásában találjuk magunkat és még messze vagyunk az este szívbemarkoló viharaitól, amit páratlan darabok, saját kis mikrokozmosznyi történeteikkel töltenek meg. Megismerjük többek között a "gadabout" angol terminus jelentését: "joy rider" – mennyivel egyszerűbben fejezte ki magát az univerzum művésze, Wayne Shorter. A „BBL” argumentatív jelentését nem bontja ki a művésznő, de természetesen megtudhatjuk, hogy Stevie Wonder „If It's Magic” kompozícióján Dorothy Ashby volt a hárfás, hogy ezen az estén Younger-től szólóban hallgathassuk meg a darabot, amelyet előző albumán rögzített.

És akkor az első ráadásban jött ez a kompozíció, hogy a szirének csodás hangjain kavarjon fel mindannyiunkat:

Ezen előadás után már sosem fog sikerülni kikötni, Brandee Younger muzsikája végérvényesen fogva tartja azokat, akik élőben hallották. Stevie Wonder sorainál pedig semmi sem foglalhatná össze jobban az estét:

„If it's magic

...

Fotó: JazzFest Budapest