Főkép

Havonta igyekszem követni a világzenei újdonságokat, slágerlistákra felkerülő alkotásokat, és kiválasztani azokat a címeket, amelyek felkeltették az érdeklődésemet. Így akadtam rá a kanadai trióra, amelynek még tavaly jelent meg a megalakulásuk huszadik évfordulójára időzített lemeze.

 

Francia nyelven énekelnek, és az albumon többnyire népdalok vagy közismert nóták átdolgozásai szerepelnek, négy saját szerzemény társaságában. Első meghallgatás után a dinamizmus, az energikusság fogott meg a zenében, az emlékezetes dallamok már csak a ráadást jelentették.

 

Mintha nem stúdióban készültek volna a felvételek (pedig de), hanem koncertet hallgatnék, annyira egyben van a három zenész, és olyan elánnal játszanak, mintha pályakezdő fiatalok lennének (pedig nem), akik meg akarják mutatni a világnak, mennyire tehetségesek. Jól hallhatóan egy hullámhosszon vannak, legyen szó énekről (Les filles d'Orléans), vagy zenélésről (Vivons librement de nos biens).

 

Ez a bő félórás energiabomba gyakran késztetett táncra, mozgásra, amit cikkírás közben nem is olyan egyszerű megvalósítani – mindenesetre megpróbálkoztam vele. El tudom képzelni, milyen hatással lehet ez a zene élőben a közönségre, biztos vagyok benne, hogy aki teheti, az táncra perdül a nézőtéren. De még az olyan lassabb tempójú számokban is érzem az erőt, mint a „Les filles d'Orléans”.

 

Ismét szembesültem azzal, hogy mennyire keveset tudok a francia népzenéről, így csupán érzem, hogy különféle tájak népzenéit dolgozták fel, de nevesíteni sajnos nem tudom az adott típusokat. Egyedül a „L'oiseau volage” esetében tippelek arra, hogy ez bizony jóféle cajun muzsika (amit imádok, csak ritkán jutok hozzá).

 

Természetesen a trió nem törekszik a hagyományos megszólalásra, minden esetben saját képükre formálták a dalokat, nem ritkán rock stílusjegyekkel dúsítva a hangzást, mint ahogyan az albumindító „Berluton”, vagy a folytatásban érkező „Le reel des piasses” esetében történt. Ebbe a csoportban tartozik még a lassan induló, de aztán bevaduló, instrumentális „Bois de corde” című tételt – itt hallható legjobban egyébként, hogy némi effektet azért használtak a stúdióban. Számomra meglepő módon az albumzáró „Valse pour Soozi” a countryval kacérkodik. Ez egyfajta levezetésnek is tekinthető, ami alkalmat nyújt a táncoló pároknak az összebújásra, a lelassulásra.

 

A J’ai mal à mon folklore olyan album, amit rendszeresen elővesz az ember, és újra meg újra meghallgatja, mert van benne valami ellenállhatatlan vonzerő, ami nem csupán táncra késztet, hanem energiával, életkedvvel tölti fel a hallgatót. Ennél többet személy szerint nem várok a zenétől. Köszönöm.

 

Meghallgatásra ajánlott számok: L'oiseau volage / Pierre-Pierre Two Step, Berluton, Aglae / Boubou au Nouvel An

2024-ben megjelent album (La Compagnie du Nord)

Weboldal: https://detempsantan.com/

 

 

Előadók:

Éric Beaudry – ének, ír buzuki, gitár

Pierre-Luc Dupuis – harmonika,  ének

David Boulanger – hegedű, ének

 

A lemezen elhangzó számok listája:

  1. Berluton 03:12
  2. Ste-Angeles Reel 02:04
  3. Reel des piasses 02:57
  4. L'oiseau volage / Pierre-Pierre Two Step 03:30
  5. Les filles d'Orléans 03:24
  6. Vivons librement de nos biens 03:51
  7. Bois de corde 06:04
  8. Aglae / Boubou au Nouvel An 03:23
  9. Alexis Rachouidine 04:18
  10. Valse pour Soozi 02:44