Főkép

Igen, tudom, normális esetben a harmadik után a negyedik nap következik. Mentségemre szolgáljon, hogy a tamperei különítményünk kétharmada megadta magát a nyavalyakórnak, így bár a szombati napot végigcsináltam, arra már nincs energiám, hogy megírjam a beszámolót.  Pedig Etuk Ubong, vagy a kínai Manhu koncertje szupernek bizonyult, de kellemes meglepetést okozott a francia Eben, a Gordan trió (talán ez volt az este legjobbja), valamint Mario Lucio fellépése.

 

Szóval folytatom a vasárnappal. Ez ugyebár már az afterpartynak tekinthető, ami egy közös reggelivel kezdődik – ezt gyakorlatilag kapcsolatépítésre, baráti beszélgetésekre használják a résztvevők. Én is így tettem, ezért az idő kellemesen telt a záróceremónia kezdetéig. Ennek keretében ismét hallottunk pár beszédet, többek között a jövő évi helyszín bemutatkozóját. Mivel pár évvel korábban már járt ott a WOMEX, mindenki nagyon örült, hogy ismét Las Palmasba megyünk. Gondoljunk bele, ott még ilyenkor is 25 fok a napi csúcshőmérséklet, süt a nap és lehet strandolni – ott a helyem.

 

Természetesen a szokásos díjátadó sem maradhatott el. Mint az utóbbi években mindig, ezúttal is három kategóriában díjazták az év legjobbjait. A legjobb kiadók listáját már közreadtam az első napi cikkemben, szóval azt nem ismételném meg, a meghatározó kiadók most is bekerültek a legjobb 20 közé, a többiek kínálatát meg majd megnézem, ha lesz időm. A WOMEX 25 Szakmai Kiválósági Díjat a Syrian Cassette Archives projekt nyerte. Szíriában 1970-től 2000-ig a kazetták voltak a legelterjedtebb zenehordozók. Mark Gergis és Yamen Mekdad 2018-ben kezdték el digitalizálni a kezük ügyébe került szalagokat, ami figyelembe véve a kazetták várható élettartamát, kimondottan jó döntésnek bizonyult. Egyetértek a döntéssel, megérdemelten díjazták őket.

 

Legnagyobb kíváncsisággal a WOMEX 25 Művészi Díj nyertesét, illetve koncertjét vártam. Pár évvel korábban írtam Noura Mint Seymali egyik lemezről, és élőben is láttam már egy Budapest Ritmon:

„…hús-vér valójukban jóval többre képesek, mint amit stúdióban műveltek, így még jobban átjött az európaitól teljesen eltérő felfogás, ahogyan a zenét megközelítik és játsszák. Jimi Hendrixbe oltott sivatagi blues és rock, leginkább ennek mondanám azt, amit csinálnak. A három zenész annyira lazán, mégis örömmel muzsikált, ahogy ismételtek, cifráztak, végtelenítettek, meg nem unva, bele nem fáradva, egyszerűen – az élményszámba ment, és persze a koronát minderre Noura Mint Seymali hangja tette fel.”

 

A mostani koncert legalább annyira jól sikerült, mint pár évvel korábban a Bantu Continua Uhuru Consciousness bulija. Pár komolyabb hangvételű számot kivéve a közönség többsége végig táncolt, tapsolt és énekelt – átadva magát annak az energiának, hangulatnak, ami a színpadon zenélő négy muzsikusból áradt. Szerintem ő is megérdemelte a díjat, mert tényleg sokat tett a mauritániai zene népszerűsítéséért.

 

 

Mindezek után jöjjön egy rövid értékelés: ha a résztvevők vagy a kiállító országok létszámát veszem alapul, akkor ez volt a pályafutásom alatti legkisebb WOMEX. Komplett országok hiányoztak, vagy a szokásosnál jóval kisebb léptékben voltak jelen (például Szlovákia, Csehország, Lengyelország, Ausztrália), de az üzletfeleim és ismerőseim közül is többen hiányoztak. Ennek okát nem ismerem, de remélem, akinek ez a dolga, azt jövőre kitalálja, hogyan lehet a szakmából minél több embert rávenni a jelenlétre. Bár nem tudtam mindenkivel találkozni akivel szerettem volna, azért volt, akivel több évnyi levelezés után ültünk le szemtől szembe eszmét cserélni, ismerkedni.

 

A koncertek terén nincs okom panaszra, legalább három olyan fellépést láttam, ami hűha élményt adott. A finn Vimma, a pandzsábi Malkit Singh és a Gordan nagyon betalált nálam, de még hosszasan sorolhatnám az emlékezetes pillanatokat, kezdve a nyitónapi Áššu, Kimmo Pohjonen és Värttinä kényeztetéssel, és folytatva mondjuk az eddig nem említett Bobo & Behaja, Compota de Manana és La Santa Cecilia. Egy dolgot szeretnék csak, hogy az esti koncerthelyszínek közelebb legyenek egymáshoz. Ezen a téren a 2015-ös budapesti WOMEX-et tartom a legjobbnak, mert pár perc sétával minden színpad elérhető volt.

 

Fárasztó és egyben felemelő pár nap van mögöttem, energiát adó koncertekkel, érdekes új zenékkel és örömteli találkozásokkal. Már várom a következőt.