Főkép

Érdekes ellentét, hogy miközben szemlátomást kevesebb standot állítottak fel az idei expón, valahogy mégsem jutott időm arra, hogy beüljek egy konferenciabeszélgetésre vagy megnézzek egy zenei tematikájú filmet. Pedig bőbeszédűséggel igazán nem lehet engem vádolni, hiszen ennek határt szab az angoltudásom. Ettől függetlenül erre a napra is jutott találkozóm, illetve alaposabban körülnéztem a vendéglátó ország standján.

 

Szerencsére a pultra kitett lemezek egy részéről már írtam korábban, a maradékról pedig rövid kérdezősködés után kiderült, hogy számomra nem relevánsak. Az mondjuk rosszul esett, amikor rájöttem, hogy pár kedves finn ismerősöm nem jött el. Pedig nagyon készültem, hogy végre találkozunk. Na, mindegy – az idei WOMEX bizonyos szempontból felemás lett.

 

Így legalább jutott időm a napközbeni két koncertre. Korábban még sosem hallottam az angol Owen Spafford hegedűs és Louis Campbell gitáros alkotta duót, ezért meglepetésként ért a zenéjük. Ami leginkább a kortárs népzene újraalkotásaként értelmezhető, elektronikával, mintavételezéssel – nem mondom, hogy azonnal felkerülnek majd a slágerlistákra, de biztos vagyok benne, hogy zenéjük megtalálja a közönségét.

 

Az utánuk következő olasz Yarákä trió utolsó lemezét méltattam korábban az oldalon, szóval tudtam, mire számíthatok.

„…a zene egyszerre tartalmaz népzenét és idegen hatásokat. Ami érthető, hiszen egy időben a környező hatalmak mindegyike szerette volna megszerezni ezt a területet, így görög, római, arab/szaracén, viking, spanyol és francia hódítók vagy telepesek jártak erre. Meglepő módon néha mintha régebbre nyúlnának az időben, és sámánisztikus elemek bukkannak fel az albumon…”

Élőben is átjött a varázs, főként Virginia Pavone hangját élveztem. Szerencsére a napközbeni fellépők egy egész óra játékidőt kaptak, ellentétben az esti 45 perces idősávval. Egy biztos, szívesen hallgattam volna még tovább a triót.

 

 

Rövid átszerelés után kezdődött számomra az esti kör, és már előzetesen tudtam, hogy ez lesz a leghúzósabb, mert választanom kell, melyik kedvencem maradjon ki a listáról. Elsőként az amerikai The Klezmatics fellépésére ültem be, akik nevükhöz méltóan klezmert játszottak. A műsorban egyaránt játszottak vidám és szomorú számokat – de nekem valamiért hiányérzetem volt. Valószínűleg én ültem rossz helyen, de a hegedűből nem sokat hallottam, illetve hiányoltam a tüzet, a lelkesedést. Valamiért úgy éreztem, profi muzsikusok koncertjét nézem, akik kisujjból kirázzák ezeket a számokat, csak egy picike pluszt már nem tudtak hozzátenni.

 

A soron következő Kazdoura együttes utolsó albuma szerepelt a világzenei rovatban (Ghoyoum), ezért tudtam, mire számíthatok tőlük:

„Van benne jazz (Allemni Hibbak), elektro-pop (Hmool El Safar), és egyúttal a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveinek zenei hangulatából is kapunk ízelítőt. Persze meghatározóak az arab dallamok (maqām), és Leen Hamo hangja, énekstílusa – ez így egyben kirándulást jelent a Közel-Keletre.”

Mivel kíváncsi voltam egy másik fellépőre, ezért nem vártam meg a koncert végét, és átsiettem a Paja Kongressi épületébe, hogy megtudjam, milyen jó élőben Meral Polat. A válasz röviden: nagyon jó. A zenéjében ott van a török-kurd örökség, az elszállós rock, és persze határozott véleménye van a világról, illetve arról, hogy tegyünk valamit a jövőnkért. Az ő lemezét is meg kell majd hallgassam.

 

 

A következő állomás a madagaszkári Bobo és Behaja koncertje volt, akik alaposan megleptek energiától duzzadó zenéjükkel. Őrült tempó, jól átgondolt hangzás, az egyedüli problémát az okozta, hogy a szólógitárost, vagy a táncoló énekesnőt nézzem. Muszáj lesz belehallgatnom a lemezükbe, hogy alaposabban megismerjem őket. Az est egyik legjobb koncertjét adták.

 

Ezután Liraz fellépése következett, de ebbe tényleg csak belenéztem, hiszen élőben már láttam őt az egyik Ritmón, és a lemezeiről is rendszeresen beszámolok. Nem okozott csalódást, kivált, hogy a kedvenc számaim közül is eljátszottak párat.

 

 

Éles váltásként Piqsiq duó következett, minimalista, az inuit torokéneklésre koncentráló produkciójuk érdekes volt, és valószínű egy másik napon jobban lekötött volna, de ezen az estén lélekben már a következő koncertre készültem. Utólag megígérem, hogy a WOMEX után rászánom az időt, és meghallgatom a lemezüket.

 

Azt szerintem már több ízben leírtam, hogy mennyire szeretem a bhangra muzsikát. Ezért amikor kiderült, hogy pénteken éjfélkor Malkit Singh bemutatja, mit jelent ez élőben, azonnal tudtam, hogy az első sorban lesz a helyem. Így is lett, és örömmel töltött el, hogy rajtam kívül sokan választották ezt a programot. A koncert pedig felülmúlta az előzetes elképzelésemet, szédületes volt. Mindenki táncolt, és amikor kérte, segítettünk a refrénekkel, kórusokkal. Őrületes buli volt, de egyben felemelő érzés is. Semmi politika, semmi üzenet – csak tánc, zene, ritmus. Egyáltalán nem érződött rajta, hogy negyven éve van a pályán. Muszáj lesz írnom legalább egy lemezéről. Feldobva indultam el a szemerkélő esőben a szállásom felé – ez mágikus befejezése volt a napnak, és így már nem fájt annyira, hogy kihagytam a JAWA fellépését.