Főkép

Tiszteletben tartva a hagyományokat, idén is csütörtökön kezdtem el az Expo területének felderítését, bejárását. Első ránézésre szokatlannak tűnt a standok elhelyezése: a hosszú folyosók és az azokhoz kapcsolódó termek a rendezettség helyett inkább a kaotikus összevisszaság érzetét keltették, az Egyesült Királyság képviselőit meg mintha el akarták volna rejteni a kíváncsi szemek elől. Természetesen ez nem lehet akadály egy magamfajta elszánt érdeklődőnek, így mindent megtaláltam, amit kerestem.

 

Továbbra is igaz, amit korábban írtam: „A standok között sétálva feltűnt, hogy egyre többen szakítanak a hagyománnyal, és már nem fizikai CD-kkel próbálják eladni a portékájukat, hanem digitális tartalommal. Aminek részben örülök, mert ez tényleg praktikusabb, és így könnyebb bőrönddel utazom haza, viszont sajnálom, mert jó érzés kézbe venni a lemezt, böngészni a bookletet, vagy csak bogarászni a számlistát, vagy ha válogatásról van szó, a névsort. Idén mintha inkább a tollak, matricák és effélék képeznék a marketinganyagokat, no meg persze a rengeteg szórólap, plakát és más efféle.”

 

Jó érzés régi ismerősökkel találkozni, röviden vagy hosszabban beszélgetni, megtudni, kivel mi van, vagy csak kicserélni az úti élményeket, benyomásokat a városról. Sajnos családi okok miatt a délutáni találkozókat le kellett mondanom, miként az aznapra beütemezett felfedeznivalóknak sem értem a végére.

 

Semmi gond, cserébe összeállítottam egy menetrendet az esti koncertekre, és előre örültem, mert néhány fellépőre különösen kíváncsi voltam. Egy részükről már írtam korábban az oldalon, másokat pedig a hivatalos WOMEX playlisten fedeztem fel. A koncertezést a nappali expónak helyet adó Tampere Hallban kezdtem, a mexikói La Santa Cecilia formációval. Ők különféle latin stílusokban utaznak, például játszottak bolerót, és a legnagyobb kincsük az énekesnő, Eva Marisol Hernández. Neki hihetetlen hangja van, amire jellemző momentum, hogy erősítés és mikrofon nélkül is tisztán lehetett hallani az énekét a nagyterem végében. Frontemberként vonzotta a tekintetet, a többit megtette a zene, nagyon sokan táncoltak, tapsoltak a nézők közül. Muszáj lesz meghallgatnom az utolsó lemezüket.

 

 

A következő fellépő a koppenhágai AySay volt, akik Luna Bülow Ersahin énekesnő vezetésével gyakorlatilag azt csináltak velünk, amit akartak. Egyes pillanatokban mindenki táncolt, máskor pedig – követve az utasításokat – behunyt szemmel próbáltuk felidézni a szüleinket. Ezek csupán a két végletet jelentették, közben kaptunk egy nagy adag török-kurd-anatóliai elszállós rockzenét. Kétségtelenül az est egyik legjobb koncertjét adták.

 

Harmadikként Yegor Zabelov produkciójába néztem bele, de ezen az estén nem érintett meg a fényekkel és füstgéppel felerősített játéka, a harmonika kevésnek bizonyult. A következő megálló számomra a Tavara-asema épülete volt. Mivel még mindig esett az eső, örömmel vettem igénybe a négy helyszín között közlekedő buszt. Ez gyakorlatilag a budapesti akváriumhoz hasonlít, csak nem a föld alatt található, és az erkélyre nem csak a VIP-jegyekkel mehet fel az ember. A hölgyekből álló Suraras do Tapajós együttes a nevüknek megfelelően Brazíliából érkezett, és az őslakos zenei hagyományokat mutatják be a nagyvilágnak. Tetszett, hogy az audió élményen kívül a vizuális megjelenésre is kellő gondot fordítottak. Ezen nem csak a ruhakölteményeket értem, hanem a mögöttük lévő vászonra folyamatosan kivetített videókat.

 

Utam innen a Paja Kongressibe vezetett, ahol az amerikai Gangstagrass lépett fel. Az ötösfogat érdekes koncepció alapján jött létre, ugyanis a hagyományos bluegrass zenét keverik hip-hop szövegeléssel. Tény, érdekes bája van annak, amikor a normál éneket felváltja a ritmusos beszéd, de hosszú távon nem tudtak a maguk oldalára állítani, ezért tovább álltam.

 

 

A The Baltic Sisters utolsó lemezét meghallgattam, de a konkurenciával vívott harcban alul maradtak, így nem kerültek be a rovatba. Gondoltam itt a lehetőség, hogy élőben bizonyítsák kiválóságukat. Sajnálatos módon nem sikerült rajongót faragniuk belőlem. Tény, a négy hölgy letisztult, kristálytiszta éneke a lehető legjobb arra, hogy a balti államok ilyen hagyományai megőrződjenek. Ezen az estén ez kevés volt, így mentem tovább.

 

A finn VIMMA együttes mindenért kárpótolt, amit a lemezeikről leírtam, az élőben is megállja a helyét: „Természetesen első körben a progresszív jelzőről nekem rock és metál bandák jutnak az eszembe (például Dream Theater), és ezzel részben már meg is neveztem, milyen forrásokból táplálkozik a Vimma zenéje. Mindezeken túl nyilvánvaló a népzene hatása, aztán van itt még elektronika, és az ének időnként átmegy szövegelésbe, ami meg szerintem rap vidékéről érkezik. Gyakorlatilag minden számnak saját karaktere van, és rendszeresen kikacsintanak a pop irányába.”

 

Eeva Rajakangas egyedi hangja jól illik a zenéhez, és ahogy túlmozgásos tinédzserként száguldozott a színpadon, csak megerősített abbéli vélekedésemben, hogy a punk szellemisége sem idegen tőlük – frenetikus koncert volt.

 

 

Mivel ekkor már éjfél is elmúlt, lassan hazafelé készülődtem, de előtte még beugrottam a Compota de Manana bulijára. Ők alig fértek el a színpadon, és ha a VIMMA egy energiabomba volt, akkor ez a csapat a latin-kubai bulizással elegy energiabomba volt. Öt énekes, rezesek, ütősök, halmazatilag tizenöten álltak velem szemben, és megmutatták, hogyan kell élvezni a zenélést, az életet – és úgy általában mindent. Tökéletes lezárása volt ennek a fárasztó napnak, mert élményekkel telítve bandukoltam hazafelé a szemerkélő esőben.