Főkép

A 60-as években járunk Los Alamosban (igen ott, de már jóval később) és egy furcsa figura sejlik fel a poros napsütésben. Az egyik szereplő - Mitchell Feigenbaum - alakja az, akit a szerző itt sejtet nekünk. Egy renegát tudós ő, aki ekkor még kevés saját eredménnyel, de nagyon jó (el)ismertséggel rendelkezik kollégái körében. Amikor nem másoknak segít, akkor folyadékáramlással foglalkozik. Ő nem Lorenz - a káoszelmélet kapcsán két embert ismer a nagyközönség, Lorenzt és Mandelbrotot, ehhez képest az első megemlített tudós az átlagembernek ismeretlen. Nem sokkal ezután felbukkan ő is (Lorenz) mint az egyik, legalább általam is ismert káoszelmélettel foglalkozó ember. Meteorológus kutatóként éli az életét, és az időjárás megjósolhatósága foglalkoztatja ez idő tájt. Viszonylag gyorsan eljutunk a Lorenz attraktorig, és mire ott vagyunk már olvastunk arról is, hogy mik is azok a nemlineáris rendszerek. Eskü nem bonyolult, és a mély megértésük nélkül is bőven értelmezhető a könyv.


Mai szemmel kőkorszakban járunk, amikor a tudományok határvonalai elég élesek és falként értelmeződnek, az a számítógép még nem ez a számítógép (ha van), és információs sztráda sincsen még annyira. Ez a két tudós semmit nem tud egymásról, csupán annyi a közös bennük, hogy a dolgok áramlásával foglalkoznak.


Kisebb történeti és elméleti kitekintés után megismerhetjük Stephen Smale matematikust is, aki topológiával foglalkozik, meg James Yorke-t is aki felfedezte Lorenzet.  Nem folytatom a szereplők felsorolását, de annyit elárulok, hogy a háttérképeiről ismert Mandelbrot is szereplője a könyvnek.

 

Mire idáig jutottam, elveszítettem a könyv időbeliségébe vetett illúzióimat, annyit tudtam, hogy valahol a második világháború után és 1987 (eredeti megjelenés) között vagyunk. Ez a köd később is csak pár konferencia, tudományos megjelenés dátumával oszlott kissé. Nekem ez nem idegen állapot, de aki erre érzékenyebb, annak javaslom, jegyzeteljen, vagy használjon évszámos könyvjelzőket. Egyébként is van az írásnak egy: konkrét… ritmusa, amiben az általános részek vége nem feltétlenül a következő konkrét rész eleje időben, tudományban, bármiben. Több szálon zajlik a tudomány teremtése, ennek megfelelően csapongó is a történet. (Nekem annak tűnt még másodszorra is.)


Az eddigiek alapján, belátom, van, aki száraznak gondolhatja, hogy tudósok tudósolnak, oké. Mégsem az, mert már a kiindulási pont is nagyon izgalmas. Emberek, egymástól függetlenül, teljesen más tudományterületeken, szinte ugyanabban az időben kezdtek el valahol ugyanazzal foglalkozni. Sőt gyakran a kollégáik, főnökeik, témavezetőik ellenére tették ezt. És nem azért mert ezt dobta eléjük az algoritmus.

 

Értem, valaki erre is ásít. Oké, de a könyvben szó van szövetségekről a „főnökök” ellen, megszállott zsenikről, beképzelt kollégákról, saját zsebből fizetett konferenciáról, beugróként előadott elméletekről, lenyúlt eszközökről is. És persze természet és társadalomtudományokról. Még a kezdeti krimijellegét is valamennyire megtartja a könyv, mert végig azt nyomozzuk közösen, hogy a sok felvetett, nagyon hasonlónak tűnő problémának mi lehet a megfejtése.

 

Igen, ez egy ismeretterjesztő könyv, de kifejezetten izgalmas, annak ellenére, hogy a fordítás néhol döcögős.