Matt Witten: A nyaklánc

Matt Witten megírta minden szülő rémálmát: amikor úgy tudod, a nagymama ment a gyerekért a suliba, ő meg úgy, hogy te. A lurkóról pedig semmi hír, senki sem látta órák óta… A nyaklánc egy lelkileg megterhelő olvasmány, de szinte tökéletes krimi, amelyet nem lehet letenni.

A cselekmény több szálon, két idősíkban fut. Egyrészt a múltban, amikor Susan Lentigo hétéves kislányát, Amyt elrabolják és nemsokára előkerül a holtteste. A nyomozás és a bírósági tárgyalás menetét ismerhetjük meg. Másrészt napjainkba is elkalauzol a szerző, amikor a gyilkos kivégzésére sor kerülhet, számos fellebbezés után. Ám váratlanul új bizonyítékok bukkannak fel, amelyek megkérdőjelezik a vád bizonyítékait. Susan élete eddig sem volt egy fáklyásmenet, de az utazása során tényleg azt érezhetjük, ő valahogy mindig a rossz sorba állt be, és a nehezebb utat kapja. Szerencsére akadnak azért segítői is, mert nélkülük nem tudna a felszínen maradni. Főleg akkor, amikor a gyanújával az FBI-hoz fordul, akik nem hajlandók újranyitni a közel két évtizedes aktát…

A szerző forgatókönyvíró, dolgozott a JAG – Becsületbeli ügyek és a CSI: Miami helyszínelők sorozatokon. Érződik a múltja a történetvezetésen, néhol amerikai szuperprodukcióba torkollik egy-egy jelenet. Ez nem mindig válik előnyére a történetnek, a kevesebb több lett volna. Viszont a tragédia lélektanát, a hosszú távú hatásait tökéletesen ábrázolja: a tagadás, harag, alkudozás, depresszió, elfogadás folyamatát. A főszereplő fájdalma valóságos, érzései, reakciói hihetők. Lehetetlen nem neki drukkolni és bízni abban, a valódi tettes elnyeri méltó jutalmát.

Matt Witten zseniálisan játszik macska-egér játékot az olvasókkal: néhol megdönthetetlen bizonyítékot húz elő a kalapból, hogy aztán másnak porrá zúzza azt és megsemmisítse a korábbi teóriát. A folyamatos bizonytalanságban tartás lelki hadviselés. Megterhelő, ugyanakkor fenntartja annyira a figyelmet, hogy az alvás helyett inkább az olvasást válaszd.

Ambivalens érzelmeim vannak, egyrészt mindig megfogadom, nem olvasok olyan regényt, amelyben gyerekeket bántanak. Főleg, mióta anyuka lettem, képes vagyok végigsírni ezeket a részeket, emiatt már vonakodva kezdek bele a kötetbe. Másrészt két nap sem kellett hozzá, hogy kiolvassam a könyvet, pedig néha tényleg csak lopott perceim vannak erre a tevékenységre. Matt Witten kötete szinte azonnal beszippant és nem ereszt. Nemcsak a gonoszság és a kegyetlen valóság miatt, hanem a közel tökéletes dramaturgia lehet az oka. Egyszerűen nincsenek üresjáratok, csak robog az olvasóval a cselekményvonat. Kiszállásra lehetőséget sem ad a szerző, csak száguldunk a végkifejlet felé, amelyről az utolsó oldalakig nem lehet eldönteni, hogy mégis mi lesz. Sokáig kérdés, megkapjuk-e az elégtételt, amelyre várunk. Ajánlom a lélektani krimik kedvelőinek, nem fognak csalódni.