Főkép

Ozaki Kaori mangája a borító alapján lehetne kedves, aranyos, akár giccses kis gyermekkori sztori is, de a cím és a fülszöveg jelzi, hogy nem az. De nem is az, amire számítottam, mert valamiféle természetfeletti szálra asszociáltam, holott valójában a valós emberi életről szól ez a könyv.

 

A két főszereplő tizenegy éves, még ha többnek látszanak-érződnek is a borító alapján. A fiú, Nanao Nacuru focista szeretne lenni, és meg is van hozzá a tehetsége. De új edző érkezik az iskolába, s vele egészen másféle módszerek, mint amikhez hozzá volt szokva, s meglehet, ez az a pont, ahol Nacuru gyásza, sérülése előjön majd, minthogy a fiú egyedül él az édesanyjával, az apja ugyanis meghalt. Ám hamarosan kiderül, hogy új barátja, Szuzumura Rió (a lány a borítón) még nála is nehezebb helyzetben van – s egy ideje egyedül neveli kisöccsét, és nem szeretné, hogy erre bárki rájöjjön… De végül is mindkettejüknek van mit titkolni a vidám, menő osztálytársak elől, ám persze ennél jóval többet jelent mindez.

 

Ozaki Kaori szinte rejtélyt, misztériumot sző kettejük, de főleg Rió köré, ám ahogy az életük apróbb-nagyobb titkaira rájön az olvasó, úgy érzi át egyre inkább azt a rejtélyt, misztériumot, ami a gyerekkoré, az első szerelemé, a világot felfedező, gyermeki kíváncsiságé. Ettől aztán, minden baljós vagy realista részlete mellett is, költőivé válik a manga, melynek illusztrációi jobbára elég egyszerűek. Ez azonban csak még inkább felerősíti a szimbolikus vagy érzelmi tartalmát.

 

Ettől még valójában megrázó történet ez, két olyan gyerekről, akivel olyan tragédiák történtek, amelyek bárkit megnyomoríthatnának. Részint a japán kultúrából, részint a gyermeki ártatlanságból fakad az, ahogy ezeket feldolgozzák, ahogy ezekre reagálnak. Nem érzem oktató szándékúnak ezt a mangát, mégis nagyon erős mintát ad, gyakorlatilag bárkinek, legyen bár gyerek vagy felnőtt, arra, hogy a gyászt, a veszteséget, a nehézségeket hogyan lehet túlélni, átvészelni. Még akkor is, ha egy ponton a könyv címe is értelmet nyer…