Főkép

Közel 17 évvel a Sandman képregény sorozat befejezése után, 2013-ben tért vissza Neil Gaiman Álomhoz és a többi Végtelenhez, hogy elmesélje, mi is történt az Álomúrral a sorozatot elindító események előtt. Hogy elmondja, miért volt olyan fáradt Morpheus, hogy egy mágiával foglalkozó ember csapdába ejthette őt.

 

A Sandman forradalmi volt a maga idejében, zseniális és fontos alkotás, mely túlmutat a képregény médiumán. Millió szálból szőtte Gaiman, ezért is érzem kissé furcsának a Nyitány sztoriját. Kicsit olyan érzésem van ezzel az amúgy lenyűgöző kötetettel, mint amikor Peter Jackson A Gyűrűk Ura filmek után úgy vitte filmre a Hobbit-ot, mintha mindenáron túl akart volna tenni az első trilógián, miközben abban a jóval rövidebb regényben messze nem volt annyi. Képregényes szempontból egészen döbbenetes alkotás a Nyitány, hiába, hogy ez aztán olyan médium, amelyben az alkotók hatalmas szabadságot élveznek, csomó olyan megoldás van benne (még nyomdai szempontból is, nem csak képileg), amihez hasonlót nem igen találni másutt, s ez nyilván J. H. Williams illusztrátor munkáját dicséri leginkább. Órákon át lehet nézegetni, lapozgatni, keresni az apró, rejtett részleteket, és így tovább. Viszont azt csak nem értem, hogy ha ekkora horderejű dolgok történtek Morpheusszal, nem szólva, hm, hogy ne spoilerezzem el?!, nos, egyes közeli rokonairól, akkor ezek hogyhogy nem jelennek meg egyáltalán az ezeket követő eseményekről szóló Sandman sorozatban. Most épp nincs időm újra végigolvasni az egészet, de nagyon kevés olyan momentum jut eszembe az eredeti sztoriból, amire rá lehet mondani, hogy ja, akkor biztos erre az előzményre utalt. Az eredeti sztori annyi szálból állt, annyi utalást rejtett belé Gaiman és aktuális rajzolói, hogy simán kiderülhet, hogy tévedtem, de kétlem.

 

Szóval a Nyitány grafikailag és a történet monumentalitását tekintve is szinte túltesz az eredeti Sandman sorozaton, mégis kissé erőltettnek érződik, még úgy is, hogy amúgy azért tényleg elképesztő könyv, és van mondanivalója, tartalma is.

 

A Fumax, ahogy a korábbi Sandman gyűjteményes köteteket, ezt is kétféle kiadásban adta ki, s persze a „sima” verzió is csodás (pl. színpompás selyemszalag könyvjelző abban is van), hát még a limitált deluxe változat. Olvashatunk a végén egy esszét a fordító Limpár Ildikótól, ám az nem a Nyitányról szól, nem is annyira a Sandman egészéről, hanem arról, hogyan kapcsolta össze Gaiman a maga álomvilágát Shakespeare művészetével, illetve hogy mi mindent rejt a Sandman a művészet és álom, illetve a valóság összefonódása kapcsán.

 

Aztán, hogy arról kell-e ebben a cikkben, vagy akár csak nekem magamnak értekeznem, hogy Gaiman milyen ocsmány botrányba keveredett úgy egy éve, szexuális visszaélései kapcsán, s hogy ennek folyományaként mint zuhant össze a karrierje, azt nem tudom. Némi kis intelligenciával és odafigyeléssel az olvasó magától is rájön, hogy az irodalmi életben, vagy (s pláne) a sztárok körében jócskán járkálnak szexuális ragadozók. Vagy, gondolom, mindenütt a világon. Ahogy az is világos számára, hogy ha Gaimant esetleg bíróság elé állítják és megbüntetik is, attól még az ő esete lesz a kivétel, míg ezrével történnek hasonló és még rosszabb bűnesetek szerte a világban nap mint nap, melyek áldozatainak soha semmiféle igazságot vagy kártérítést nem fog szolgáltatni senki.

 

Nyilván jó lett volna, ha Mózes tábláira felkerül 11. parancsolatként, hogy „ne élj vissza a hatalmaddal” (nem mintha azzal a tízzel túl jól boldogulnánk így emberiség szintjén). Vagy mondhatjuk, hogy annak analógiájára, hogy „tedd azt másokkal, amit szeretnél, hogy veled tegyenek”, lehetne az igazságszolgáltatás alapelve, hogy „az legyen jutalmad/büntetésed, hogy úgy bánnak veled, ahogy te bántál velük”. De itt már bejöhet az, hogy és akkor az számít-e, hogy sok-sok ezer embernek okozott örömöt Gaiman megannyi műve (akik „cserébe” gazdaggá és sztárrá tették őt, s akik most, hogy kiderült, milyen szar alak is tud lenni ez a zseni, gyászolnak…), illetve mennyire számít ez ahhoz képest, hogy alsó hangon három nőt (bár az első cikk óta számuk kilencre nőtt) nagyon durván és szemét módon megalázott. Számít-e, hogy a hozzá hasonló ismertséget (s így hatalmat) elérő emberek közül nagyon sokan képtelenek a sikert ép ésszel befogadni és kezelni, és ahhoz vannak szokva, hogy majd’ bárkit megkaphatnak? S pláne számít-e, hogy ha csak fele igaz annak, amit Gaiman szinte csak sugall a gyermekkorában őt ért abúzusokról, akkor ő bizony egy valóban segítségre szoruló, megtört, beteg ember? És így tovább.

 

Nyilván töméntelen régi és mai híresség, nagy író, sztár, akárki volt és van, aki emberileg elfogadhatatlan, illetve büntetőjogi kategóriába eső dolgokat is művelt, ugyanakkor nyilván nem rohadék minden író, sztár, Valaki. Ahogy a krimi/thriller/horror írók zöme nem gyilkos, és így tovább. De Gaiman kétségkívül olyasmiket művelt, amiket egyszerűen tilos, és hogy ezért mi jár neki, majd tán eldönti valami bíróság. Mi, olvasói, arról dönthetünk, hogy olvassuk-e továbbra is a műveit. De az, hogy a Sandman sorozatban és más írásaiban is voltak jelei annak, hogy nem stimmel vele minden, még nem teszi könnyebbé feldolgozni, hogy sokunk hatalmas kedvence, megannyi káprázatos képregény, novella és regény szerzője, olyasmiket is művelt, amiket soha senkinek nem lenne szabad.