Főkép

Abban bízva vettem kézbe a kötetet, hogy amiben Lakatos István (alias Szanyi István) benne van, az minimum érdekes, maximum pedig legalább annyira izgalmas lesz, mint amire manapság nem nagyon van példa. És így is lett.

 

A kötet úgy indul, mint egy stalker sztori, két ember elindul a Zónába, hogy onnan kihozzon valamit, amiről sem azt nem tudjuk, hogy került oda, sem azt, hogy mire való, azt meg már pláne nem, hogy ki és mire akarja használni. Akárcsak Arkagyij és Borisz Sztrugackij novellájában (Piknik az árokparton), ez a terület is tele van halálos csapdákkal, ki tudja milyen lényekkel, mutánsokkal.

 

Igen, ha valaki a háta mögött tudhat pár évtizedet, és ezen időt olvasással, különféle, ám a jellemet és a képzeletet gazdagító műfajok megismerésével töltötte, mint például fantasy, horror, sci-fi és kalandregények, filmek, képregények, akkor annak pár alapötlet ismerős lehet. A hazai ötletadók között ott van Pompom (Picur nélkül) és a kandiscukor: ezek ismerete legalább annyi előnyt jelent olvasás közben, mint az, ha valaki szerepjátékos múlttal a háta mögött ismerkedik a történettel. Mert ahogyan összeáll a parti egy hentelős küldetésre, illetve ahogyan egymáshoz viszonyulnak menet közben, az szerintem sokaknak ismerős lehet a saját múltjából.

 

Persze a Mezsgye nem egyszerű kópia vagy utánérzés, ez egy sajátos logika mentén építkező, agyament ötletekkel és bizarr fordulatokkal tarkított sztori, aminek mind a képi megvalósítása, mind a történetszövése egyedülálló, hamarjában legalábbis nem emlékszem ehhez mérhető magyar alkotásra.

 

Nemrég olvastam a Reincarnated as a Sword - Penge az új életem sorozatot (ajánlom mindenkinek, aki valaha játszott szerepjátékot), ahol a szerzők közül az egyik a karakterekért felel. Nincs ez másként szerintem a Mezsgyénél sem, mert minden szereplő egyéniség, akiknek a múltját és a jövőjét ugyan nem ismerjük, de igazából nem is hiányzik, mert az itt és most sokkal fontosabb, meghatározóbb. Egyelőre ugyan fogalmam sincs, kire érdemes fókuszálnom, mert az eddig látottak alapján errefelé könnyen meghallhat valaki, így ki tudja, legközelebb kiket kísérünk el a soron következő küldetésre – hacsak nem találnak ki valami eszelős csavart a szerzők legközelebbre.

 

Nyugodt szívvel mondanám a Mezsgyét fantasy–horror–humor koktélnak, mert rendre elhangzik egy poén, vagy csak látunk valami vicces jelenetet (például a béka és a kakas találkozása), ami oldja a helyenként elég ijesztő helyzeteket. Persze ez általában fekete humor, ezért kiskorúak számára nem ajánlom a képregényt. Tetszik, hogy az esetek egy részében nem kapunk magyarázatot a miértekre, egyszerűen csak elfogadjuk a Mezsgye, a borítón látható óriás pók létezését. Ettől még rémítő és nem ritkán gyomorforgatóan undorító pillanatokat élünk át (találkozás a csontnyelővel), néhányra Lovecraft vagy King is büszke lenne.

 

Hiba lenne dicséret nélkül hagynom a képi megvalósítást. Kovács Péter szemlátomást élvezte az alkotást, és a karakterek megrajzolása mellett a háttereknél sem fogta vissza magát. Tényleg érdemes percekig nézegetni a nagyobb méretű képeket, mert nem spórolt a részletekkel, és van pár a pókos fejezetben, ami kifejezetten hagymázas lett. Az egyiket percekig nézegettem (a pókölő parti bemutatása utáni egész oldalas kép), de csak egyre zavarba ejtőbbnek találtam az összefonódó alakokat, mintha egy maja kőfaragó találkozott volna H.R. Gigerrel, és a sikeres eszmecsere után ezt hagyták maguk mögött.

 

Bizakodásra ad okot, hogy hárman jegyzik a könyvet, ezért reményeim szerint nem járunk úgy, mint az Emma és Tesla sorozatnál, ami különféle okok miatt félbemaradt, pedig a maga módján az is ígéretes agymenésként él az emlékeimben. Nyilván nem kérdés, hogy kíváncsi vagyok a Mezsgye folytatására.