Főkép

Akárcsak a hazai könyvkiadásban, úgy a honi képregényes közeben is vannak olyan szereplők, akik rendre meglepnek valami szokatlannal, és látszólag szembe mennek a piaci trendekkel. Közéjük tartozik a Képes Krónikák Kiadó, amelynek nem lehetek elég hálás a Conan sorozatért. Persze nem ez az egyetlen húzásuk, amivel feszegetik a határokat, vagy olyan képregényeket adnak ki, amelyekre más biztosan nem vállalkozna. Gondolok itt mondjuk a Hősök terére, vagy a kétkötetes Magyar Rocktörténetre.

 

Jelen album születéstörténetét nagyon sokan leírták korábban, ezért erről nem beszélek hosszasan, legyen annyi elegendő, hogy Futaki Attila utolsó projektje volt ez a képregény, amit sajnálatosan korai halála miatt nem tudott befejezni. A kiadó felkért pár kortársat, hogy fejezzék be a torzóban maradt alkotást – és így nyerte el a végleges formáját ez a nagyméretű album, amit gyakorlatilag nem nevezhetünk képregénynek, de igazából mégis az.

 

A történetet annak idején Petőfi Sándor írta meg, és nem ez a legvidámabb, legoptimistább alkotása. Inkább egy tökéletes látlelet kora társadalmáról, saját helyzetéről. Tragédia ez, amiben a hős hiába küzd a porban, esélye sincs nyerni, és miközben embertársai életén igyekszik javítani megszállottan, a másik oldalon, a magánéletében elveszít mindent, ami fontos. Szükség van ilyen emberekre, akikre utólag felnézhetünk, de életükben inkább a szenvedés az osztályrészük (hamarjában a francia Auguste Blanqui jut eszembe, aki életének majdnem a felét a mindenkori hatalom börtöneiben töltötte).

 

A képregény fekete és fehér színekkel dolgozik, amit értelmezhetek úgy, hogy egy forradalmár, egy lánglelkű ifjú, aki a világ jobbításán ügyködik, mindent ebben a két színben lát, számára nincsenek árnyalatok, valaki vagy jó, vagy rossz. A másik sajátossága Futaki Attila koncepciójának, hogy nem hagyományos képregényben gondolkodott, hanem fotó vagy képeslap sorozatban tervezte megvalósítani Az Apostolt. A képek természetesen összhangban vannak a melléjük tördelt Petőfi-sorokkal, de ha valaki csak a képeket nézi, szöveg nélkül, akkor is kap egyfajta szabadon értelmezhető történetet. Erről nekem egy híres, nagyméretű album jutott az eszembe (Arany János balladái Zichy Mihály rajzaival), ahol a képek szervesen összetartoztak a költeményekkel, de önmagukban is élvezhetőek (például a Híd Avatás).

 

Futaki Attila filmszerűen váltogatja a nézőpontokat, hol ráközelít, hol eltávolodik a szereplőktől, és van, amikor élesen kirajzolódik előttünk a háttér, máskor meg csak elmosódottan látunk valamit. Az arcokon általában jól értelmezhetőek az érzelmek, és úgy általában igaz minden képre, hogy jól láthatóan volt egy elképzelése, mit és hogyan kíván megjeleníteni a végleges verzióban. El nem tudom képzelni, miként nézne ki a teljes sztori az ő képeivel – ez sajnos már sosem fog kiderülni.

 

Tetszik, hogy a folytatásra felkér rajzolók (mindenkinek csak pár oldal jutott) nevesítése ennyire diszkréten történik, ha nem figyel az ember, akkor gyakran fel sem tűnik, , hogy bizony ezt már nem Futaki rajzolta, hanem valamelyik barátja. Természetesen mindenki a saját stílusában alkot, jó példa erre az egymás után következő Szabó Csaba – Farkas Lajos közötti eltérés. Adódik a lehetőség a mérlegelésre, vajon kinek sikerült legjobban megközelítenie Futaki ábrázolásmódját, de szerintem ez teljesen felesleges időtöltés.

 

Örülök, hogy a kiadó nem adta fel, és ugyan csak csonka formában (hiszen Futaki nem időrendben haladt, és nála kimaradt pár oldal), de megjelentette az albumot. Fekete-fehér mivolta ellenére tetszetős album, amelynek bármely gyűjteményben helye van. Talán a jövőben lehetne még ilyen, hasonló koncepció mentén megrajzolt albumokkal kényeztetni a képregényt kedvelőket.