Főkép

Már megint egy lengyel gyerekkönyv – és ezt a lehető legjobb értelemben és kitörő lelkesedéssel mondom. Az utóbbi években egész kazalra való ilyet olvastam, mind, egytől egyig remek volt, és Justyna Bednarek díjnyertes könyve sem kivétel.

 

Lehet, hogy a zoknik nem tűnnek túl érdekesnek, mint holmi mesék főszereplői, de tegye fel a kezét, aki még sosem találkozott az ismert Univerzum egyik alapvető rejtélyével, miszerint néha (jó, gyakran) a zoknipárok egyike egyszerűen eltűnik. Akárhol keresi az ember, az életbe’ nem kerül elő, de tényleg, nem úgy, mint felnőtt korunkban a gyerekkori hörcsögünk, aminek… hagyjuk. Varró Dani még verset is írt a kérdésről, ám a megfejtéshez, meglehet, Bednarek jutott a legközelebb, legalábbis ennél jobb megoldást nem találtam eddig, a Mesterséges Intelligenciát pedig nem merem megkérdezni.

 

Meg ezen kötet után nem is akarom. Justyna ugyanis nem pusztán azt meséli el, hova a ménkűbe tűnnek a félzoknik, de azt is, hogy a címbéli tízzel mi történt. Az mondjuk már a könyv elején kiderül, hogy ez is az a fajta gyerekirodalom, amely a felnőtteknek mást mond, mint az ifjaknak, de szűk körű felmérésem alapján arra jutottam, hogy mindkét csoportnak tetszhet. Legfeljebb ki-ki máshol/másért nevet rajta. Merthogy Bednarek meséinek eltűnő félzoknijai olyan kalandokba keverednek, melyek mulatságosak, tanulságosak, de a felnőttebb olvasó, pláne, ha nem teljesen agyilag zokni (bocs), könnyen arra a következtetésre juthat, hogy ezek a mesék egyúttal görbe tükröt tartanak jelen világunk, életünk elé.

 

Íme néhány fejezetcím ennek érzékeltetésére:

Mese az első zokniról, aki megnyerte a castingot, szerepet kapott egy népszerű sorozatban, és igazi sztár lett

Mese a harmadik zokniról, aki megunta a semmittevést a szennyeskosárban, politikus lett, és megváltoztatta a világot – persze úgy, hogy jobb legyen

Mese a negyedik zokniról, aki egy hajléktalan lábára simult, aki… nem árulom el, ki volt – olvasd el és megtudod!

Mese a nyolcadik zokniról, aki varjúfészket bélelt, és összebarátkozott a varjúval – mert a varjak szuperek!

 

Szóval igen, vannak itt komoly témák, és azokról megértéssel, jó példát mutatva, de azért mégiscsak viccesen mesél az írónő. Hogy aztán a könyv mindezek közepette se billenjen át túl komorba (vagy unalmasba, amilyennek eddig a zoknikat véltük), arról Daniel de Latour illusztrációi is tesznek. Ő szemlátomást a Quentin Blake (ld. Charlie ​és a csokigyár) iskola követője, amennyiben inkább karikatura-szerűek a rajzai, mintsem realisztikusak, de ez egyiküknél sem jelenti azt, hogy nem mutatják meg éleslátóan a valós élet egy-egy szeletkéjét. Dehogynem. Úgyhogy ez egy tartalmas és szórakoztató mesekönyv.