Beszámoló: Steve von Till / Greet koncert – Budapest A38 hajó, 2025. július 18.
Írta: Uzseka Norbert | 2025. 07. 21.
Bensőséges, megindító koncerten vett részt, aki ezen a júliusi estén alászállt az A38 hajó gyomrába – s egyúttal, a zene által, alighanem ennen lelke mélyeire is.
A Greet egy egyszemély „formáció”, melynek keretein belül Matthew Broadley, egy Leeds-ből érkezett, hippi formájú fazon harmóniumon játszik és énekel. Az említett hangszer „asztali” verzióján a koncert első pillanatától az utolsóig dolgozott a bal keze, minthogy levegővel működik ez a sajátos instrumentum, mely talán a tangóharmónika és a skótduda közötti láncszemet jelenti, hangzását tekintve legalábbis. Emberünk dark folknak nevezi a saját zenéjét, s valóban sötét, gyászos hangulatú, népzenének-népdaloknak is beillő szerzeményeket vezetett elő. Melyek között volt egy harcosabb tétel is, de a zöme inkább monoton vagy szomorú hangulatú volt. A hosszú hajával és nagy bajszával az ifjú Jon Lordra (Deep Purple) emlékeztető ember olyan átéléssel, őszinteséggel zenélt és dalolt, hogy a koncert végén annak örültem inkább, hogy láthattam-hallhattam, mintsem annak, hogy végre nem búg a harmónium.
Greet
Steve von Tillt a legtöbben a Neurosis gitáros-énekeseként ismertük meg. Ez a csapat amiatt lett a ’90-es évek egyik legfontosabb, úttörő zenekarává, ahogy a metalt, a hardcore-t ötvözte ambient témákkal, felkavaró, sokkoló, irdatlanul súlyos dalokba. Magam ott voltam a legendássá lett, 1999-es, Almássy téri fellépésükön, mely a legmaradandóbb koncertélményeim közé tartozik. Viszont azóta nem láttam őt, pedig járt itt szólóban (ill. a Harvestman nevű projectjével) és a Neurosisszal is. Hanem új szólóalbuma, az Alone In A World Of Wounds mélységesen megérintett, és hiába volt előtte cefet éjszakám, hiába fájt a fejem és fogam, úgy döntöttem, ezt a koncertet nem vagyok hajlandó kihagyni.
Az viszont már a koncert előtti napokban világossá vált, hogy viszonylag kevesen vagyunk így ezzel. Legalábbis alighanem a gyérebb jegyelővétel miatt döntöttek a szervezők amellett, hogy székek lesznek a koncerten. Még sosem jártam az A38-on olyan „bulin”, amin ülni kellett, de von Till fellépésének ez a körülmény kimondottan jót tett. Szólóban ugyanis olyan befelé forduló, meditatív, néha szinte szakrális zenét játszik, amihez nem illik a tömeg, a hangoskodás, s az elmélyedést csak segítette, hogy ülve néztük-hallgattuk. Szokás ezt neofolknak, dark folknak, ambientnek, drone-nak, tudja isten, még minek is hívni, s valóban a népzenéhez hasonlóan ősinek és természetközelinek hat, akármennyi elektronikus hangszer legyen is benne néhol. Talán a legközelebb a Dead Can Dance férfiénekesének, Brendan Perrynek a dalaihoz, szólóalbumaihoz áll, de még azokhoz mérten is kevesebb benne a könnyen megjegyezhető dallam.
Bár Steve már 2000-ben kiadott szólóalbumot, a 70 perces koncert gerincét az Alone… adta, hat páratlan dal is elhangzott róla, míg a korábbiak közül csupán három lemezt idézett meg (három szám szólt a szintén megrázó erejű No Wilderness Deep Enough c. anyagról, egy az A Life Unto Itself-ről, továbbá volt egy szavalós rész a Harvestmantől). Érdekes volt megtapasztalni, hogy számomra legalábbis a koncert két fénypontját a repertoár talán két leginkább eltérő darabja jelentette: ha van olyan, hogy Steve von Till „sláger”, amiben könnyen megjegyezhető melódiát énekel, az a Watch Them Fade, s ez a koncerten is kimagaslott. Ugyanakkor az említett szavalás ugyanekkora hatást gyakorolt rám, pedig az alatt csak minimalista, elnyújtott cselló- és szintetizátor hangok szolgáltak aláfestésül, a bálnák beszédére emlékeztető módon.
Steve dörmögős, mély hangon énekel. Olyanokéhoz hasonlítható ez az orgánum, mint Nick Cave, Leonard Cohen, Brendan Perry, vagy akár Hobo, ám von Till kevésbé nagy formátumú előadó. Nyilván tisztában vagyok vele, hogy minden koncert valahol színház is, mégis azt gondolom, az ő kevés szavú, visszafogott, csak néha gesztikuláló, mélyen átélt előadásmódja is kellett ahhoz, hogy elhiggyem, amit énekel, és hogy ilyen meghitt hangulatú legyen ez az est. Egyáltalán nem hiányzott, hogy az említetten túlmutató „frontemberkedést” mutasson.
Viszont Steve társai is kellettek az élményhez. Két csellista is színpadra lépett vele, Brent Arnold része is volt a szólózenekarnak a turnén, míg Bos Michaela csak néhány koncert erejéig tartott velük. Utóbbi részvétele külön beragyogta az estét, ő ugyanis hazánk lánya, sokan ismerhetik a Képzelt Város-ból, még többen a Thy Catafalque koncertfelállásából (és néhány dalából), és túlzás nélkül elbűvölő teremtés. Aki itt persze legfeljebb magában néha elmosolyodva, alázattal zenélt – de hát mind a négy muzsikus így tett. A negyedik zenész pedig a YOB dobosa, Dave French volt, aki itt egyéb hangszereken is szerepelt. És megindító volt látni, ahogy a koncert végén, mely egyben a turné vége is volt, összeölelkeztek.