Főkép

A hőhullámmal együtt szerencsére kezembe került a soron következő Usagi kötet, így amikor már tényleg nem tudtam semmi értelmeset csinálni a meleg miatt, akkor kényelmesen elhelyezkedtem a lakás egy valamennyire még hűvösnek tekinthető szobájában, és elmerültem Mijamoto Usagi aktuális kalandjaiban.

 

A felvezetést ezúttal nem kisebb híresség írta, mint a Star Trek univerzumból jól ismert George Takei, de ő sem adott részletes magyarázatot a vonzalmának okára. Egyszerűen csak felsorolta, miért szereti a sorozatot – és szerintem ennél többre, nincs is szükség.

 

Ez a kötet egyébként jó példa arra, hogy Sakai nem csak a japán mitológiából, történelemből merít, hanem más kultúrkörökben is keresgél. Én legalábbis részben innen átvett sztorinak gondolom a Varangyolaj című rövidkét, amiben újra találkozunk a szélhámos-tolvaj-zsebmetsző-mutatványos Kicune karakterével, és tanítványával, a szintén tehetséges Kijokóval. Szóval az alapötletet már láttam pár alkalommal, viszont amit kihozott belőle Sakai, ez egyrészt teljesen jól illeszkedik Usagi világába, másrészt sikerült annyira japánosítani, hogy az egyedi ízek domináljanak benne.

 

Nem ez az egyetlen találkozás a sorozatban korábban már megismert karakterrel, bár bevallom őszintén, hogy a Baglyok Urára, akivel a 11. kötetben futott össze Usagi, már egyáltalán nem emlékeztem. Ezért utólag elolvastam azt a sztorit, és annak fényében még hátborzongatóbb a mostani epizód. Nyúl testőrünknek eddig is volt pár hajmeresztő, nem evilági kalandja, de ez azért is ijesztő, mert nem ismerjük a háttérben munkálkodó erőket, és a célt sem, vagyis hogy mi köze van ehhez a kardfogatóhoz Usaginak.

 

A címben említett, és a fülszövegben picit részletesebben kifejtett bandával alaposan meggyűlik a baja hősünknek, és ennek során nem csak kardfogató tudására, hanem megfelelő társakra is szüksége lesz. Sakai ismét megcsinálja azt a mutatványt, hogy egy teljesen hétköznapi helyzetből – szárazság van, és esőért fohászkodnak a helyiek – egy többszörösen megcsavart sztorit kreál, vérontással, ármánykodással, gonoszsággal. Mindezt megtetézi némi szamuráj erkölcsi tanítással (árulás, hit, bátorság, becsület), a dobkészítés trükkjeivel, átokkal – szóval egy kellően változatos kötet lett a mostani. Szokás szerint nem csak a fontosabb szereplőket árnyalja kellő mértékben a szerző, hanem a mellékszereplőket is bemutatja, legyen szó mesteremberről, banditáról, bandavezérről.

 

Mindezek okán most is nyugodt szívvel ajánlom a Vörös Skorpió című kötetet mindazoknak, akik most találkoznak első ízben Usagival, mert a rövid sztorik önállóan is élvezhetőek, utána meg úgyis be fogják szerezni a korábban megjelent részeket az olvasó. Bámulatos, hogy 25 év után még mindig milyen frissek, ötletesek Usagi kalandjai.

 

Zárásként meg két gondolat, az előző cikkemből:

„A grafikára egy rossz szavam nem lehet, Sakai továbbra is hozza azt a szintet, amit nyugodtan nevezhetünk saját stílusnak, állatfigurái teljesen emberi módon viselkednek, és még mindig meglep, mennyire jól ábrázolja érzelmeik változásait.

Az élet, akárcsak Mijamoto Usagi, megy tovább a maga útján, és mi szerencsések vagyunk, mert elkísérhetjük egy darabon.”