Főkép

Csak pár másodperce ment az előzetes, amikor már tudtam, hogy ezt a filmet látnom kell, méghozzá moziban! Mert ez a film egyszerűen gyönyörű: azok a tájak és színek: az Andok fehéren tündöklő vonulatai felett a narancssárgás ég, vagy éppen a hideg hegyek előtti meleg színben elterülő pusztaság, melyen egy gőzös halad át– mindegyik kép gyönyörűen komponálva, hogy ne csak a színek, de a formák is magával ragadjanak! Ritkán kerít hatalmába ekkora vágyódás, de ezúttal tudtam, hogy a Saint-Exupéry-t mindenképpen látnom kell.

 

Ha pedig a film szépsége nem ragadott volna azonnal magával, akkor az előzetest tovább nézve még egy érzésem támadt – ugyanaz, ami a francia író Éjszakai repülés című elbeszéléskötetét olvasva: lenyűgözött az az elszántság és vakmerőség, az a kalandvágy, amivel a kötet szerzője és „bajtársai” az ismeretlen vidéket kutatták, ahogy új, hatékonyabb útvonalakat kerestek a légiposta számára, és az a találékonyság, kreativitás és hozzáértés, amivel a mindenféle kisebb-nagyobb problémákat oldották meg.

 

Szerencsére nem kellett csalódnom – sőt a film még ennél is többet adott! Hiszen nem pusztán az Éjszakai repülés megfilmesítése, hanem egyben tisztelgés az író előtt is. Ezért más műveiből is beemel apróbb részleteket, ám a fősodor mégis a repülés, a légi pionírok elszántsága és rettenthetetlensége – és egyben a barátság is. Az a féle barátság, ami miatt pilóták szembemennek mindennel, ami racionális és logikus, azért, hogy bajba jutott társuknak segítséget nyújtsanak. „A posta fontosabb az emberi életnél” – szól a cég mottója, és bizony érezzük is, hogy ezek a fiatal emberek habozás nélkül kockáztatják is az életüket a posta miatt. Ám a barátság fontosabb még ennél a magasabb célnál is, így miután Saint-Exupéry barátja, Guillaumet – akivel barátságuk mélysége a film folyamán egyre nyilvánvalóbbá válik a néző számára – eltűnik, miközben megpróbálja átrepülni az Andok legmagasabb hegyeit, az író arra a lehetetlen küldetésre vállalkozik, hogy megkeresse és megmentse barátját – annak ellenére, hogy ez nemcsak a saját, de akár a légiposta vállalat végét jelentheti. A veszélyes küldetése során pedig Guillaumet felesége, Nöelle is segítségére lesz, akivel közösen támogatják egymást a nehézségek során.

 

Az Éjszakai repülés Saint-Exupéry saját élményei alapján íródott, ám a film szerencsére nem akar mindenáron életrajz lenni – sokkal inkább arra törekszik, hogy visszaadja azt az érzést, azt a világot, ami az író sajátja volt. Ez pedig kiválóan sikerül is! Emiatt csúszik át a kegyetlen, rideg valóság többször is a mesék meleg világába, anélkül, hogy a néző ezt tudatosan regisztrálná – egyszerűen csak nézzük a filmet és ámulunk, hagyjuk elragadni magunkat a mesék ködös szabályaitól körülvett világába. Így találkozhatunk magával a kis herceggel és állataival is. Csodálatosan megkomponált jelenetsor, ahogy kis időre a szerző saját, leghíresebb könyvének szereplőivel találkozik – egyszerre evilági és azon kívül létező tájra kerülünk. Szerencsére a rendezőnek sokkal többet jelent Saint-Exupéry munkássága, mint pusztán A kis herceget, így ezt a jelenetsort elegánsan rövidre fogja, miközben nézőként csodálkozunk a tökéletesen eltalált arányon (már-már kár lett volna, ha a filmben nagyobb hangsúlyt kapott volna ez a mű).

 

Ám a film nem csak az illúzió és a valóság között jár át könnyedén, hanem a különböző műfajok között is. Rögtön a film elején, ahol a küldetés befejezése lehetetlennek tűnik, és a reptéri személyzet minden módon próbál egy megoldást találni, az Apollo 13-ra emlékeztet minket; máshol Saint-Exupéry a leállt motorját próbálja meg úgy beindítani, hogy több ezer láb magasságban kimászik a gép orrára – még Tom Cruise is büszke lenne erre a jelenetre az egyik Mission: Impossible filmjében. Ez a sokszínűség még jól is működik, egészen addig, amíg Saint-Exupéry és Nöelle Mendoza-ba vonatoznak, hogy egy lokálban egy csempész segítségét kérjék Guillaumet megmentéséhez – habár ez a jelenetsor hangulatában és képi világában tökéletesen illik a filmbe, az egyszerre Casablanca-szerű és Tarantino Becstelen brigantyk-os kocsmajelenetére hajazó eseménysor egyszerűen túl sok – túl sötét, túl akciódús és túl embertelen. De még ezt a botlást is elnézném a filmnek, ha ezután újra visszatalálna a korábbi hangulathoz. Ám ez nem történik meg és annak ellenére, hogy mind a szereplők, mind a képi világ hű marad önmagához, mintha valami elveszett volna a bárban, és ez a hiányérzet a film végéig velünk marad.

 

Miközben megvan az a hibám, hogy filmnézés közben ritkán figyelek tudatosan a zenére és a hangokra, és ezeket hagyom pusztán a tudatalattim által regisztrálni, a Saint-Exupéry esetében nem tudtam nem odafigyelni ezekre is – a flamencóra hajazó gitár, a szél süvítése, a motorok zúgása mind-mind csak jobban ráerősítenek a film sokszor hipnotikus képi világára, segítenek még jobban elmerülni a felfoghatatlan magasságú hegyfalak, a végtelen ég és a gyönyörű színek által uralt végtelenségben, ahol az ember oly könnyedén veszíti el tájékozódóképességét, hogy a végén még a moziból is nehezen talál ki.

 

Azt ugyan nem tudom, hogy a film milyen érzéseket vált ki azokból, akik nem szeretik Saint-Exupéry műveit, de azt tudom, hogy engem, aki ha nem is nagy rajongója, de feltétlen tisztelője vagyok a francia munkásságának, teljesen magával ragadott és elvarázsolt és biztosra veszem, hogy aki eddig közömbös volt az íróval szemben, most nagy kedvet kap elolvasni egyik vagy másik könyvét – jó eséllyel éppen az Éjszakai repülést.