Főkép

Hogyan aktualizáljunk egy rosszul öregedett témát?

 

Erre a kérdésre ad egy lehetséges választ Matthias Oldag Tannhäuser rendezése, amelyet idén két alkalommal vittek színre a méltán világhírűvé vált Budapesti Wagner-napok keretében a Művészetek Palotájában. Mivel bizonyára álszentnek tűnhet az erény nevében magából egy élvhajhászt kirekesztő közösség egy olyan korban, amelynek középpontjában az egyéni boldogság és önmegvalósítás áll, Oldag többféle eszközzel igyekszik kortársunkká tenni az „égi és földi szerelem” harcából fakadó társadalmi konfliktust, amelyet maga a darab is változatosan kontextualizál.

 

A nyitó szirének énekét a zarándokok kórusa ellensúlyozza az első felvonásban: míg az előbbi láthatatlan, az utóbbi láthatóan az égből (= a karzatról) szól Oldag rendezésében. A vágy kicsapongásai küzdenek a vallás manifeszt jegyeivel, hasonlóan Tannhäuser veszekedéséhez Vénusszal a darab elején a minimalista díszletekkel berendezett színpadon. A rocksztár csömöre és zavarodottsága a középkori kastélyból a nagyvárosi penthouse-ba kerül át, amit a középpontba helyezett vörös, luxus kerevetet körbevevő, áttetsző fehér szövetre vetített videók hivatottak értésünkre adni, amelyek többszörösen tükrözik a hőst, aki így bár önnönmagánál is nagyobbnak látszik, szenved a hempergésben bemocskolódott ágy és Vénusz fogságában – hogy az ókori Olümposzi tisztátalanság is ellenpontot nyújtson Krisztus vérének.

 

Egy izgalmas első felvonást követően azonban egyre inkább zavarba jövünk Biterolf, az egyik mesterdalnok, náci koncentrációs táborok kápóit idéző figurájától, amely allúzió a harmadik felvonásban még explicitebbé válik: mint haláltáborok túlélői térnek vissza a zarándokok, üres tekintetű, hangtalan kórusként, egy operában. Ez akár megrázó is lehetne, de a historizáló rendező a mára már élét vesztett primer mondandót így inkább tanmeseszerűvé mintsem aktuálissá teszi – gyorsan kopik az évekkel ezelőtt felújított rendezés is.  

 

Ha valami, akkor sokkal inkább a jól „integrált” wagneri kórusművek rendítik meg a hallgatót, amelyek a Magyar Rádió Énekkara és a Magyar Nemzeti Férfikar együttesével, Michael Güttler karmester vezénylete alatt roppant erővel szólalnak meg az este során. Mindeközben a férfiak erdeje között észrevétlenül átsuhanó, csatavesztett Vénusz, Homérosz Trója alatt ügyködő, láthatatlan isteneit idézi. Jól működő, hatásvadász kép, ami egyben azt is mutatja, hogy a modern opera valójában nem történeti síkon, moralizálva, hanem kulturális kódokon keresztül képes leginkább megújulni és időtlenné válni.

 

Az előadás alkotóinak és szereplőinek részletes felsorolásához ld. a MÜPA honlapját.