Jennifer Breheny Wallace: Soha nem elég?

Amikor belefogtam a könyv olvasásába, bevallom őszintén, először kicsit elkedvtelenedtem. Bár tudtam, hogy nem tartozom a szerző elsődleges célcsoportjába - hiszen nem vagyok szülő -, eredetileg azért keltette fel az érdeklődésemet ez a kötet, mert azt gondoltam, hogy nemcsak a gyerekekre és kamaszokra nehezedő, teljesítményfókuszú nyomásról fogok megtudni belőle valamit... hanem talán, talán kiderül valami a munka világában is egyre inkább eluralkodó, kizárólag a minél jobb teljesítményre irányuló társadalmi nyomás gyökereiről is.

Aminek következtében a zsúfolt naptár és a kialvatlanság egyre inkább státuszszimbólummá válik.

Ami miatt az ember szinte már rosszul érzi magát, ha a munkahelyével kapcsolatban nem panasz hagyja el a száját.

És ami miatt bizonyos, nehezen vagy egyáltalán nem monetizálható értékeknek a megbecsültsége egyre meredekebben csökken.

Nos, a bevezető alapján kicsit elbizonytalanodtam benne, hogy tényleg lesz-e bármiről szó, ami számomra is érdekes. Ugyanis elég hamar kiderül, hogy ez a kötet egy nagyon speciális célközönség számára íródott eredetileg: az amerikai, fehér, középosztálybeli szülők számára, akik azt gondolják, hogy a "jó élethez" egy jó nevű (amerikai) egyetemen keresztül vezethet csak az út. 

Szerencsére végül nem tettem le rögtön Jennifer Breheny Wallace évtizedes kutatómunkájának eredményeit bemutató kötetet, mert az is gyorsan kiderült, hogy bár a kutatás is ebben nagyon specifikus közegben zajlik, azért mégiscsak vannak leszűrhető tanulságok azok számára is, akik nem középosztálybeli, fehér, amerikai tinédzserek szülei. Wallace például ír a teljesítménykultusz gyökereiről, ami már csak azért is fontos, mert - legalábbis az én tapasztalataim szerint - itthon is terjedőben van ez a fajta világlátás, ami az emberek értékét kizárólag az általuk nyújtott teljesítményben méri. Ebbe a témába nem megy nagyon mélyre, de azért így is elgondolkodtató, hogy vajon a szociális szféra és a társadalmi berendezkedés különbségei ellenére mi az, ami közös az amerikaiakban és a magyarokban. Ír a felső- és a középosztály között egyre meredekebben kinyíló vagyoni szakadékról, és arról is, hogy mennyivel nehezebb dolga van "a mai fiataloknak", ha jól akarnak teljesíteni, mint azoknak, akik akár csak 10-15 évvel ezelőtt voltak ebben a korban. Az amerikai helyzetről adott körképet egészen torokszorító volt olvasni - hogy óvodás korban már bőven elkezdődik a felkészítés a jó egyetemi helyekért való versengésre, de van, ahol már a bölcsődében is. A verseny azonban középiskolában válik igazán kiélezetté, amikor a diákoknak egyszerre kell jó tanulmányi eredményt, aktív közösségi szerepvállalást és lehetőleg még jó sporteredményeket is nyújtaniuk. Nem elég, hogy ha szimplán kiválóak valamiben - nekik kell a legjobbnak lenniük. 

Ez a kiélezett verseny negatív hatással van a fiatalok mentális egészségére, méghozzá több szempontból is. Wallace rámutat, hogy az ilyen szellemben nevelkedő tinédzserek nem pihennek eleget (ami egyébként kifejezetten rossz hatással van a teljesítőképességre is), a baráti kapcsolataik csorbát szenvednek (hiszen mindenkivel versenyezniük kell), és nagyon gyakori az is, hogy a tanulmányi átlagukhoz és az egyetemi felvételi pontszámaikhoz kötik a saját értéküket - hiszen kamaszkorukban a szülőkkel való interakcióik jelentős része ehhez a témához kötődik. Hiába a szülők jó szándéka, hiába arról van szó, hogy ők csak "boldog jövőt" szeretnének biztosítani a csemetéiknek - ahogy a szerző nagyon találóan megfogalmazza: nem az a fontos, amit mondasz, hanem amit hallanak. Kamasznak lenni nem könnyű. Kamaszokkal együtt élni, dolgozni szintén nem könnyű. De Wallace szerint pont ezért fontos nagy hangsúlyt fektetni arra, hogy a szülő szavai és tettei összhangban legyenek egymással.

Wallace számos - pozitív és negatív - példát mutat be a praxisából, a kutatásaiból, és őszintén ír a saját életében felmerülő, a gyerekei teljesítményeivel kapcsolatos megpróbáltatásairól is. Őszintén ír arról, hogy milyen hibákat követett el, és beismeri, hogy többször az ő családjának is problémát okozott a teljesítménykultusz. Mindezek mellett azonban rengeteg jó példát és jó gyakorlatot mutat be, amiket (szerintem) azok is beépíthetnek a mindennapjaikba, akik éppen nem egy elit egyetemre akarják felkészíteni a gyerekeiket, "csak" szeretnének jobb kapcsolatot kialakítani a tizenéves családtagjaikkal - vagy éppen egyáltalán nincsenek utódaik, de a baráti vagy párkapcsolatuk eltűnik a munkahelyi taposómalom árnyékában. Sajnos nem kell feltétlenül a könyv konkrét célcsoportjába tartoznunk olvasóként, hogy az ismertetett jelenségek a mi életünkben is gondot okozzanak.

A szerző mondanivalója főként a fontosságérzet fogalma köré épül - miért fontos, hogy fontosnak érezzük magunkat, és hogyan tudunk tenni ezért a mindennapokban, akár szülőként, akár barátként. Emellett kiemelt szerepet kap a szülői szorongás, a (felnőtt és kamasz) baráti kapcsolatok, az egészséges versengés pozitívumai, az értékteremtés jelentősége és gyakorlatai, illetve természetesen az őszinte kommunikáció előnyei és kihívásai. Az elbizonytalanító bevezető ellenére végül egy kifejezetten elgondolkodtató, érdekes könyvnek bizonyult a Soha nem elég?, aminek a mondanivalóját remélem sokan megszívlelik majd - Amerikában is, és a világban mindenütt!