Főkép

Black Sabbath: A képregény

A TidalWave nevű amerikai kiadó főleg életrajzi képregényekkel foglalkozik, és hatalmas kínálatukból két füzetet hozott el a magyar olvasóknak a nemrégiben indult Depo Comics.

Az egyik a heavy metal alapítójáról, az 1968-ban, Birminghamben alakult Black Sabbathról szól. A képregény ugyan csak nagyon nagy vonalakban, avagy igen tömören meséli el a csapat történetét, arra azért kitér, hogy gyakorlatilag mindenkire hatott a Sabbath, aki csak torzított gitáros, súlyosabb riffekre épülő muzsikát játszik. Felsorolja a zenekar albumait, azok listás helyezéseit (ami innen, Magyarországról nézve nem tűnik annyira fontosnak, de nyilvánvaló, hogy Angliában és Amerikában nagy súlya van az ilyesminek), szól a fokozódó sikerek mellett a háttérben egyre növekvő feszültségekről, a tagcserékről is.

A képregény képi világa elég sajátos: nagyban épít korabeli fotókra, videófelvételekre, de a színezésnek köszönhetően nem tűnnek a képei szimpla másolatnak, hanem remekül közvetítik az adott Sabbath korszak, illetve album hangulatvilágát. Sőt, a teljesen hétköznapi, valóságosnak ható képek mellett csomó olyan is van, ami kimondottan a zenekar szövegeire, zenéjének atmoszférájára reflektál.

Így, miközben átadja az alap tudnivalókat minden idők egyik legnagyobb és legfontosabb rockzenekaráról, kedvet is csinál ahhoz, hogy az ember meghallgassa a dalaikat.

 

 

 

 

Taylor Swift: Női erő

Taylor Swift napjaink alighanem legismertebb könnyűzenei előadója, vagy ahogy ez a képregény fogalmaz, a popzene királynője. A róla szóló képregény a másik füzet, amit a Depo Comics kiad magyarul az amerikai TidalWaves-től, és teljesen más, mint a Black Sabbathról szóló. S korántsem csak azért, mert annyira másmilyen zenében utazik a két előadó.

Ez a képregény színpompás, manga felé hajló stílusú rajzokkal illusztrálja Taylor Swift pályájának fontos állomásait, illetve megannyi, tőle vett idézetet. Itt jelentkezik csak igazán a füzet alcíme: „Női erő”, hiszen Taylor csupa olyan inspirálót mond és énekel, ami főleg a női hallgatóknak jelenthet segítséget, útmutatást. Nem mondom, hogy Coelho-i szinten, de mindenképp töményen. Ám minden színes és cuki illusztráció mellett sem feledkezik meg a komolyabb, fajsúlyosabb témákról, és az az érdekes, hogy bár én magamtól sosem hallgattam a dalait, a füzet végére érve arra jutottam, hogy ez a hölgy bizony hitelesnek és példaértékűnek tűnik, és hogy az ép ésszel felfoghatatlannak tűnő sikerei megérdemeltek. Jó, hogy van valaki, aki ki mer mondani dolgokat, amikre tömegeknek van szükségük, amik annyi sok embernek segítenek, és itt most nem is elsősorban a politikai töltetű gondolataira célzok (melyek miatt ugye az új amerikai kormányzat mintegy meg is támadta őt, más művészekkel egyetemben…).

 

 

 

 

Frank Herbert – Brian Herbert – Kevin J. Anderson: Dűne – Képregény 3.

Az első Dűne regényt feldolgozó, keményfedeles, minőségi képregénysorozat harmadik, egyben befejező kötete is megérkezett. Nyilván ezt is az előzőeket rajzoló páros, Raúl Allén és Patricia Martín illusztrálta.

Emlékszem, mikor a Dűnét először olvastam, még a ’90-es években, a rajongók elvitatkozhattak azon, hogy a David Lynch-féle, 1984-es Dűne mozifilm miben jó és miben nem, de mára annyiféle feldolgozása született Frank Herbert sci-fi klasszikusának, hogy szinte értelmüket is vesztették az efféle viták. Vagy talán helyesebb azt mondanom: mára egyértelművé vált, hogy amit Herbert beleírt a regénybe, abból valami így is, úgy is hiányozni fog a többi verzióban. Vállalhatatlanul rosszat még nem láttam, így vagy úgy mind valid, ahogy ez a képregény is, függetlenül attól, hogy megfelelő szemszögből nézve nem sok szükség van rá.

Ahogy szinte sejthető, miként a filmek, úgy a képregény sem tudja visszaadni a Dűne számos jelentésrétegét, megannyi gondolatát, üzenetét. De elég látványos és mozgalmas, hogy képregényként működjön. A stílusában itt-ott visszaköszön a rajzolók szuperhősös múltja, és ha van bármi, amiben biztos vagyok széles e világon, az az, hogy Herbert nem DC/Marvel hősnőként képzelte el Paul anyját, Jessicát. Mindazonáltal a Denis Villeneuve-féle mozifilmek szinte szélsőséges realizmusa, hogy az embernek a szeme megfájdul a sivatagi homoktól, itt nincs meg, ahogy a szintén nála jelentkező művészi, elvont vonal sem. Közelebb vagyunk David Lynch és a ’80-as évek színpompásabb, grandiózusabb stílusához, ami nem hagy kétséget afelől, hogy valami fantasztikusat látunk – a szó képzeletbeli, kitalált értelmében is. De nagyon tetszik, ahogy a főbb szereplőknél a gondolat- és szövegbuborékokat színezik, ezzel nagyban segítve az értelmezést. Mert akármennyi hiányzik is a regény mélytartalmából, azért jó sok minden átjön belőle a képregényben. Szóval itt is nagyon kell figyelni, ha követni és érteni szeretnénk az eseményeket, meg hogy ki kivel van.