Főkép

Ahogy már a címből sejthető, ez a könyv az alkoholizmusról szól, méghozzá gyerekeknek. Nem vitás, hogy számos családban okoz problémát a túlzásba vitt italozás, és hogy jól jön bármi, ami segít az ilyen családban élő gyermeknek. Artur Gębka és Agata Dudek könyve is ilyen, nyilván ezért is nyerte el 2023-ban az Év Gyermekkönyve díjat Lengyelországban.

 

Azért felmerült bennem az elolvasása előtt, hogy ugyan hogy lehet erről a témáról, ami annyi gyereknek okozott életre szóló sebeket, úgy írni, hogy az tényleg adjon valamit. Hogyan magyarázod el az alkoholizmust egy védtelen gyermeknek, pláne miféle segítséget adhat egy könyv? És az van, hogy az Apa üvege nem általánosságban magyarázza. Úgy értem, a címbéli apa alkoholproblémáját ugyan nagyon is érzékletesen (s nem mellesleg művészien) ábrázolja, mégiscsak metaforikusan teszi. Az egyre nagyobbra növő, idővel az egész szobát elfoglaló, zöld színű üveg minden félelmetessége mellett sem fejezi ki azt, ha mondjuk adott alkoholistából az agressziót hozza elő az ital…

 

Ugyanakkor megmutatja, hogyan kebelezi be Apát az alkohol, hogyan alakulnak ki miatta áttörhetetlennek tűnő akadályok, határok közte és családja között, micsoda mélységes, nyomorult magányba kerül, s hogy ezt milyen irdatlan nehéz megélnie Anyának és Emilnek, kettejük kisfiának. Ezek itt vannak, és mutat a könyv megoldást is, hogy kívülről kell segítséget kérni, egy meg- és hozzáértő embertől, aki ki tudja hozni Apát az üveg börtönéből. És ez jó. Jó, mert tényleg megtörténhet így is. És nem olyan jó, mert némileg hamis reményt mutat, legalábbis nekem úgy tűnik, a legtöbb alkoholistának és családjuknak esélyük sincs rá, hogy efféle segítséget kapjanak… De ki tudja, talán ha ezt a könyvet a mindenkori „Apa” (vagy akár Anya, hiszen nők is lehetnek függők) elolvassa, ez is adhat egy kis erőt, inspirációt, hogy kiutat, segítséget, megoldást kezdjen keresni.

 

Egyébként igen sajátos kötet ez. Artur Gębka szövege egyszerű, érthető, de nem érzem, hogy leereszkedő lenne, inkább következetes a maga logikájában, és abban, hogy át akarja adni az üzenetet a gyerek olvasóknak. Agata Dudek alapvetően fekete-fehér, a színeket nagyon tudatosan használó illusztrációi pedig ugyanolyan fontos részei a könyvnek, már csak azért is, mert több oldalpáron szöveg sincs, csupán ezek a relatíve egyszerű, mégis gyakran szürreálisba csapó képek. Melyekre, különösen a hátterekre, alighanem hatott a 20. század eleji geometrikus absztakt művészet, bár bennem egyúttal valahogy szocreál érzést is kelt – a szocializmus idején voltak jellemzőek ezek az absztrakt tapétaminták. Így nekem kissé nosztalgikus is a kötet, viszont le kell, hogy írjam, hogy az emberábrázolásoknál zavar, hogy a szemek olyan élettelennek hatóan pontszerűek, nincs bennük fény, még az amúgy boldog végkifejletnél sem.

 

Akárhogy is, ha csak egyetlen emberen segít ez a kötet, már megérte.