Főkép

Pompeji sokaknak bakancslistás, nekem is régóta nagy álom eljutni az ókori városba. Egy hely, ahol a történelem, a múlt, a tragédia szorosan összekapcsolódik és emlékeztet minket a mulandóságra, az élet végességére. Gabriel Zuchtriegel régész, a Pompeji Régészeti Park igazgatója személyes hangvételű kötetében mesél az emberekről, a vulkán kitöréséről, az épületekről, a korabeli hangulatról. Közel hozza hozzánk Pompeji fénykorát és részletesen bemutatja a pusztulását.

 

Pompeji alapítása valószínűsíthetően időszámításunk előtt a 8. századra tehető, majd a későbbiekben fontos tengeri és kereskedelmi központtá vált. A rómaiak fennhatósága alá csak i. e. 89 környékén került. Virágkora, és gazdasági, építészeti fellendülése is innen számítható – a római arisztokrácia kedvelt üdülővárosává tette, akik pompás épületeket és magánvillákat emeltek. 79-ben kitört a Vezúv, a vulkáni hamu és kőzet pedig ellepte a várost, ezzel pedig gyakorlatilag megfagyasztotta az időben a városkát. Gabriel Zuchtriegel épp ezért egyedülállónak és rendkívülinek tartja Pompejit, mert minden tárgyat az eredeti felhasználási helyén és funkciójának megfelelően találtak meg érintetlenül. A tűzhelyeken az edények a mai napig ott állnak, immár több évszázada. Pompeji megtalálása teljesen véletlenszerű volt. A 16. században a Sarno-folyó szabályozási munkálatai során bukkantak rá az első falmaradványokra, de csak 1748. április 6-án kezdték meg hivatalosan az ásatásokat.

 

A pusztulás varázsa – ezt az alcímet adta a szerző a kötetnek. Ellentmondásos, de közben nagyon igaz: a láva és hamuréteg megőrizte számunkra egy ókori város egyik álmos reggelét, megállította az időt azon a hajnalon. Plinius leveleiből tudhatjuk, hogy az emberek gyanútlanul keltek fel, tettek-vettek, Vulcanus ünnepére készültek, ám pár órával később a Vezúv kráterét évezredek óta elzáró lávadugó kirobbant. A tűzhányó kilométernyi magasságba lövellte a kőtörmeléket, a leszakadt hamueső nyomán a napfényes délelőtt éjszakai sötétségbe fordult. Először hamu, majd kövek hullottak a városra, órákon keresztül tartott ez az állapot. Akik az utcán rekedtek, szinte azonnal meghaltak, de azok sem jártak szerencsésebben, akik eljutottak az otthonaikba. A mérges gázok vagy a tetőre hulló mázsás kövek végeztek velük. És végül megérkezett több hullámban a lávafolyam, amely aztán örökre magába zárta a várost, és ezzel megőrizte nekünk zárványként az ókor egy pillanatát.

 

Gabriel Zuchtriegel végigkalauzol minket a kötet lapjain nemcsak Pompejin, de az ókoron is. Megismerhetjük az akkori emberek gondolkodásmódját, mindennapjait. A leírásokat gazdag képanyag egészíti ki a városról, az itt lakókról, a házak berendezéseiről. A feltárások a mai napig nem fejeződtek be, még rengeteg felfedeznivaló várja a régészeket. A szerző élményei és tudományos leírásai izgalmas elegyet alkotnak, bár maga a téma abszolút nem unalmas, a személyes vonal miatt még érdekfeszítőbb lett a végeredmény. Szívből ajánlom minden ókorrajongónak.