Főkép

Edith Nesbit (1858. augusztus 15. – 1924. május 4.) angol írónő volt. Bár írt felnőtteknek is, elsősorban a gyermekirodalomra kifejtett hatása jelentős. Angol nyelvterületen klasszikusnak számít, máig sokan ismerik és szeretik, P. L. Traverstől J. K. Rowlingig számos írónál fedezhető fel a hatása. Magyarul főleg a szocializmus évei alatt jelentek meg regényei (ugye azok is több, mint fél évszázaddal eredeti megjelenésük után), bár azóta is felbukkant néha egy-egy könyve.

Nesbitet angol nyelvterületen a gyerekeknek szóló fantasy irodalom megújítójaként is emlegetik, minthogy ő szőtt először valós életbeli helyzeteket a történeteibe.

 

Az eredetileg 1906-ban megjelent Hárman a vasút mentén pont nem ilyen. Ebben legfeljebb az a varázslatos, hogy (és ahogy) egyes dolgok végül is megoldódnak. A címbéli hármak testvérek: Roberta az idősebbik lány, Peter, a középső fiú és Phyllis, a kisebbik lány. Kénytelenek ott hagyni módos és idilli londoni életüket, és édesanyjukkal vidékre költözni – s hogy apjukkal mi történt, azt nem tudják. Ám hamar hozzászoknak a szerényebb, illetve megváltozott körülményekhez, és egyik kedvenc foglalatosságuk lesz a közeli vasúton elsuhanó vonatok megfigyelése. Idővel összebarátkoznak a bakterrel, az állomásfőnökkel, és így tovább, s közben megannyi kaland történik velük. Olyan kalandok, melyekre felnőttek is büszkék lennének, pl. mikor ők hárman megmentenek valakit, vagy segítenek valaki másnak.

 

Tény, hogy jobbára olyan jók ezek a gyerekek, hogy az idealizáltnak hat, de Edith Nesbit nem csupán az izgalmas kalandok kitalálásában és a szép nyelvezetű, olvasmányos fogalmazásban jeleskedett. Remekül ismeri mind a felnőtt, mind a gyermeki lelket, így a két lány és bátyjuk-öccsük közti veszekedések is valóságosak. Akárcsak az, ahogy a családot ért csapást, a mindennapi problémákat ábrázolja. Igen, a gyerekek megteszik, ami tőlük telik, hogy segítsenek anyjuknak (aki amúgy írásból tartja fenn magukat, s ebben biztosan van önéletrajzi szál), és kedves felnőttek is akadnak, akik segítsenek nekik, de attól még a megoldást nem tündér vagy varázsló hozza.

 

Mai fejjel nyilván merő nosztalgia ez a könyv számomra. Meg úgy a világra nézve is. Mert egy dolog, hogy jó emlékezni a gyerekkorra, de közben ugyan, ki merné csak úgy kiküldeni a gyerekeit, hogy játsszatok csak, de persze legyetek óvatosak? Nem gondolom, hogy nincsenek már jólelkű, segítőkész, tisztaszívű felnőttek, meglehet, még mindig ezekből áll a csendes többség. Egyszerűen csak ezek ellentéteinek köszönhetően ma már gyanús lenne, ha valaki úgy barátkozna gyerekekkel, ahogy itt többen is pl. a vasutasok közül.

 

Akárhogy is, ez egy kedves, szerethető regény. Nyilván idilli és könnyed, de most valahogy nagyon jól esett. Kicsit emlékeztet Arthur Ransom kb. 24 évvel később megkezdett Fecskék és fruskák c. sorozatára, de míg abban zavart a nagy fene jóság, nem éreztem hitelesnek, úgy Nesbit könyvén nem problémáztam. Meglehet, csak azon múlott, hogy megfelelő hangulatban olvastam emezt, míg azt nem.