Főkép

Szeretem Verne Gyula, akarom mondani Jules Verne regényeit, és egy időben kacérkodtam a gondolattal, hogy beszerzem az összes, magyarul megjelent művét. Ebből sajnos nem lett semmi, amit a rendelkezésemre álló hely ismeretében ma már annyira nem bánok, de azért a legjobbakat a közelemben tudhatom, köztük olyan kincseket, mint a nagyjából száz évvel ezelőtt kiadott Öt hét léghajón, vagy az életmű szerintem alulértékelt darabjainak frissebb kiadásait, mint például A jégszfinx, Az úszó sziget vagy Az acélelefánt.

 

Mindezt azért mondom, mert miközben Pierre Pevel magyarul elsőként (és reményeim szerint nem utolsóként) kiadott regényét olvastam, végig úgy éreztem, hogy egy modernizált Verne szöveget tartok a kezemben. Ahogyan a szereplőket és a helyszíneket leírja, ráérősen, aprólékosan, az kis túlzással bármely Verne szövegben elférne. Egyébként a sztori CSAK szórakoztató és vicces (kifejezetten élveztem Nagy Krisztián gördülékeny fordítását), ami úgy igyekszik hétköznapinak tűnni, hogy közben tele van fantasztikus elemekkel.

 

Ami nem meglepő, hiszen kortárs fantasy sztoriról beszélünk, amiben a szerző nem rest egy nagyívű alternatív világot felvázolni, ami részben ismerős, hiszen az 1900-as évek Belle Époque korszakáról eleget tanultunk az iskolában. Boldog békeévek, egymás után sorjázó tudományos és földrajzi felfedezések, emelkedő életszínvonal – csak ebben a verzióban varázslókkal találkozhatunk, és Franciaország közvetlen fizikai(?) kapcsolatban áll Tündérországgal. Ha elfogadjuk ezeket az apró változtatásokat, akkor már nincs más dolgunk, mit követni a fordulatos cselekményt, és elképzeli pár egyedi szereplőt, helyszínt, teremtményt.

 

Ezekről mellékelek egy rövid listát, a teljesség nélkül: alapban ott van a századfordulós Párizs, gázlámpákkal, macskaköves utcákkal, az első automobilokkal, bennük elegáns hölgyekkel, napernyőkkel, érdekes kalapokkal, kiterjedt ruhatárral, és nem kevésbé divatos urakkal. Azonban eltérés is van bőven, és nem csupán arra gondolok, hogy az Eiffel torony itt nem acélból készült, hanem a különleges fából, amit a tündérek adományoztak a városnak. Szintén a hétköznapok részét képezik a következő lények: pipázó gesztenyefa; bölcselkedő szárnyas macskák; vérszomjas vízköpők; gnómok; sárkányok; unikornisok; egy Fekete Királynő, aki olyan gonosz és mérgező, mint egy boszorkány vagy mostoha a Grimm mesékből; rémálmok, amelyek életre kelnek, és élve akarják felfalni a közéjük tévedt utazókat; egymással összefonódó világok, amelyeket titkos átjárókon, álcázott mellékutakon, bizonytalan hidakon vagy egyszerűen metróval érünk el.

 

Persze az emberi szereplők felsorolása sem kevésbé unalmas: otthonülő, nagytudású mágus; elbűvölő bárónő, aki szép és vidám, mint a napsütéses reggel, egyúttal huncut, kacér, és kalandvágyó; tisztességtelen régiségkereskedő; meggyilkolt diplomata, lemészárolt orosz ügynökök – szóval van itt minden, mint a búcsúban.

 

Ugyan egy pillanatig sem aggódtam a főszereplőkért, mégis magával ragadott a történet, élveztem a fordulatokat, ahogyan egy sima kaszinós csalástól eljutunk a – legyen annyi elég, hogy nagyon messzire jutunk – az üdítő változatosságot jelentett számomra, bár lehet, hogy egyszerűen csak jókor talált rám ez a könyv.

 

Tetszik a két főszereplő – a varázsló Louis Denizart Hippolyte Griffont és Isabel de Saint-Gil bárónő – karaktere, a megfordított sztereotípiákkal (esetünkben a hölgy képviseli a kalandvágyat és a férfi az otthonülő típus), és hogy a befejezésnél sem hollywoodi lezárást kaptam. A páros között működik a kémia, kellőképpen kidolgozottak, céljaik, kapcsolatrendszerük, múltjuk pont annyira kerül ismertetésre, hogy az olvasó azonosulni tudjon velük.

 

Pierre Pevel fantasztikus mesélő, és ez a sztori szórakozató, izgalmas és elegáns, tetszett, ahogyan időnként az író megáll a történetszövés közben egy pillanatra, és megszólítja az olvasót. Még azokat a fejezeteket is élveztem, amikor nem történik semmi, csak a szereplők beszélgetnek, és például Griffont magyarázza a mágia mibenlétét.

 

A történetről nem szeretnék az eddig leírtakon kívül bármi elárulni, mindenkinek meghagyom a felfedezés örömét. Illetve annyit még hozzáfűzök, hogy a kötet végén egy novella várja a kitartó olvasókat, direkt utalással Verne egyik regényére, és felvetve azt a morális kérdést, hogy mekkora felelőssége van a mágiahasználóknak, mivel ténykedésük így-vagy úgy de hatással van a világra.

 

Búcsúzóul mindenkit arra biztatok, olvassa el a könyvet és velem együtt várja a folytatást, elvégre trilógiáról van szó.