Főkép

Több mint egy év távlatából még mindig úgy emlékszem vissza az első kötetre, mint egy csodálatos alkotásra, amely elvarázsolt, mi több, egy nagyon különleges hangulatba hozott, és közben még arra is jutott ideje, hogy gondolkodásra, elmélkedésre késztessen. Szakacuki Szakana nyilvánvalóan egy zseni, aki egyformán rajong a kék színért és a sci-fi sztorikért.

 

Sajnálatos módon nem a legoptimálisabb körülmények között került sor a második kötettel történő találkozásomra – úgy gondolom a reggeli csúcsforgalomban metrón elmélyülni egy ilyen képregényben nem a legideálisabb –, viszont a tömeg és a háttérzaj ellenére ismét átélhettem a csodát.

 

Mert ez egy különleges sorozat, amit úgy képzeljen az, akinek még nem volt a kezében, mint egy téli reggelt. Tél van és hideg, egy kevés hó borít mindent, és a tegnapi pára reggelre szépen lecsapódott a növényekre, és mindent zúzmara borít. Ami szikrázik a bágyadt napsütésben, és számtalan egyedi formával gyönyörködteti a kíváncsi tekintetet. Hófehér szépség, amiben egyszerre van jelen a múlandóság, a törékeny szépség, és a tökéletesség.

 

A sorozat központi szereplője, a 303-as bolygóvándor nem csinál mást, csak jön, megy, időnként beszélget helyiekkel, máskor meg csak nézelődik, üldögél a Tóbiás fák alatt. Nem mond világmegváltó bölcsességeket, csak kíváncsi és együtt érző, de sosem marad túl sokáig egy helyen, munkájából kifolyólag mindig utaznia kell. Mégis, ahol megjelenik, ott egyfajta nyugalom lesz úrrá mindenkin, pontosabban fogalmazva egyfajta belenyugvás, az adott állapot elfogadása.

 

Erre pedig nagy szüksége van mindenkinek, hiszen a világban egyre többen kerülnek az örök alvás állapotába, és átváltoznak Tóbiás fává, de ugyanilyen szomorú, amikor bezárnak egy vasútvonalat. Minden ilyen történet az elmúlás, az elkerülhetetlen változás tényével szembesít, és bizony a vége felé gyakran az jutott eszembe, hogy tulajdonképpen az emberiség és a halál kapcsolatát értelmezi, dolgozza fel, próbálja elfogadtatni Szakacuki Szakana.

 

Mindezt olyan fájdalmas szépséggel, ami alól nem lehet, és nem is érdemes kivonni magunkat. Ráadásul ismét fantasztikus világokat, érdekes embereket, és gyönyörű használati tárgyakat ismerünk meg utazás közben. Hamarjában nem is tudom, mit nevezzek ki személyes kedvencemnek? Talán az óceánt, amelyik esténként világít, míg el nem jön a lefekvés ideje. Vagy amikor az emberek, mielőtt eltávoznak az élők közül, megcsinálják a házuk realisztikus makettjét, és azt hagyják hátra, benne minden emlékkel, folyamatosságot teremtve a múlt és a jövő között.

 

Természetesen azt is elfogadom, hogy mindezt csak én látom bele a sorozatba, és közben csak egy laza sci-fi ez a kötet, bolygóvándor kutatóval, régi hagyományok és egzotikus szokások, tárgyak keresőjével. Meglehet, de akárhonnan nézem, a Bolygóvándor sorozat egyedi, kivételes alkotás, amire érdemes rászánni az időt.