Képregénysaláta: Sivatagi rock, White Stripes, horrorantológia és szamurájmacska

Mester Csaba – Tóth-Laboncz Attila: Brant Bjork Trio: Desert Revival

Brant Bjork nevét a legtöbben a Kyuss nevű kultikus zenekarból ismerik, ahol dobolt. A Kyuss volt a sivataginak is hívott stoner rock alapzenekara még a ’90-es években (függetlenül attól, hogy abban a fajta pszichedelikus ill. space rockban gyökerezik, amely jóval régebben indult). Később számos formációban megfordult, de saját neve alatt is jó sok zenét kiadott már. Konkrétan a Brant Bjork Trio újabb keletű csapat, és múlt nyáron Budapesten is koncerteztek. Épp ez adta az apropót a Master-Lab Comics-nak, hogy képregényt szenteljen Brant munkásságának – maga Bjork is kapott belőle, s eleve csak angolul jelent meg. Minthogy meglehetősen rétegzene a stoner rock, ez érthető is.

A fekete-fehér képregény Brant útját meséli el, a Mester Csaba rajzolótól és Tóth-Laboncz Attila írótól megszokott módon, vagyis némi kitalált szállal vegyítve. Mindazonáltal az a sivatagi muzsikálás, amibe végül a sztori kifut, nagyon is valódi. Pont az ilyesmikről lett híres a Kyuss, hogy fogták a hangcuccot, pár erős generátort, és a haverokkal együtt kivonultak a sivatagba, ahol ment a hosszas zenélés, füstölt a, nos, füstölő, és mindenki igen kiválóan érezte magát. De az se fogja kevésbé jól, aki elolvassa ezt a remek képregényt.

Tóth-Laboncz Attila – Mester Csaba: White Stripes

A The White Stripes 1997-ben alakult Detroitban, és a 2000-es évek első évtizedének egyik legismertebb zenekara (duója) lettek. Seven Nation Army című slágerük kikerülhetetlen volt abban az időben, és azon kevés dalok közé tartozik, melyeket minden kezdő gitáros megtanul.

A Master-Lab Comics ezen füzete azonban nem is annyira a duó történetére koncentrál, de hát már az alcíme is hamiskás: „Motor City Blues fekete-fehéren”. Sok Master-Lab kiadvánnyal ellentétben ez pont, hogy színes, ráadásul a zömüknél hosszabb is a maga 40 oldalával – és elsősorban a gitáros-énekes-fő dalszerző Jack White életéről mesél. Méghozzá (ahogy a Master-Labtól megszokhattuk) „mesebeli” elemekkel dúsítva a sztorit. Sőt. A szerzőpáros White zenéjének blues (és amerikai folk) gyökereit emeli ki, mintegy misztikus, látomásos szálat szőve a muzsikus életébe. Amit így kapunk, az gyakorlatilag egy legenda, melynek a tényekhez valószínűleg kevés köze van, mégis az az olvasó érzése, hogy Jack White zenéjének a lényegét fogja meg és ábrázolja. Bár jelen olvasó, aki ezt a cikket írja, ezt inkább csak sejti, mintsem tudja, minthogy jómagam jószerével csak a képregény miatt kezdtem el White Stripes dalokat hallgatni, a maga idejében (2011-ben oszlott fel a duó) elment mellettem, így nem ismerem igazán. De tetszik, amit hallok, és tetszik a képregény is – Labi és Csabi (bocs) egyik legihletettebb, leghangulatosabb műve.

Alig használt képregények #7

Az Alig használt képregények című képregényantológia sorozat nagyon sokat változott az első kötete óta, de maga a változatosság, mint legfőbb erénye, máig megmaradt. Ahogy megszokhattuk, mindig van valamiféle szerkesztői elv, vezérfonal, amelyre György Zoltánék felfűzik az adott kiadványba válogatott műveket. Ez most a horror.

A válogatás egy Lovecraft novella képregényes feldolgozásával indul, Füle Zoltán tollából és Szabó Attila illusztrációival. Cthulhu és egyéb hasonló fajzat ebben nem fordul elő, némi irónikus humor viszont igen – ilyesmit is ritkán látni amúgy Lovecraftnál. Remek képregény.

Nem kevésbé erős az Esik az eső, egyre esik Márok Attila kontrasztos rajzaival – ez Ray Bradbury hátborzongató sci-fi novellájából készült, és remekül átadja az eredeti írás fojtogató atmoszféráját.

Egyedüliként a kötetben, Barta Szabolcs Vacsoravendég című műve színes. S a benne uralkodó szín a piros. Helyesebben a vérvörös – minthogy ez a legvéresebb darab is az antológiában.

Gombalovas különféle szuperhősökről mesél, egyenként néhány oldalban, mindig valami ügyes csavarral. De a két rövid sztori a mohácsi busóktól szintén emlékezetes darab.

A kötetet Téjlor egyoldalasai zárják, melyek egy kamasz ördög, Ómenke kalandjait mesélik el, jó sok humorral.

Péchane: Momoneko, a vak szamurájmacska #3

Csak azt tudom ismételni, amit korábban írtam a francia Péchane Momoneko füzeteiről: egészen sajátos darabok, tartalom, rajzstílus, sztori ill. mondanivaló szempontjából is. A 3. füzetben is három történetet találunk, melyeknek főszereplője a vak szamurájmacska, aki ugye mindig győz (bizonyos szempontból legalábbis), és melyeknek a végén ott van magyarul, angolul és francia nyelven az a távol-keleti mondás, bölcsesség, melyet illusztrálnak. Ilyen magvas gondolatok, hogy pl. „Az íjászmester felajzza az íjat, de nem lő.” S mindezt persze extrán megtekerve ábrázolja Péchane. És most, hogy már a harmadik ilyen képregényhez volt szerencsém, hajlok rá, hogy emberünket zseninek nevezzem, a macskát meg odategyem a nagy képregényes kedvenceim közé. Bizony.