Főkép

Ahogy a fülszöveg mondja, a „Rock 'N' Roll Comics egy, az Egyesült Államokban kiadott könnyűzenei képregénysorozat volt.” Magyarul a The Cure-ról szóló füzetük látott eddig napvilágot a Comicsmania gondozásában, ill. a The Doors-t kiadta a NewCityComics, ahhoz viszont még nem volt szerencsém. Előbbi kiadónál jelent meg ez az említetteknél jóval vastagabb kötet is.

 

Az angol Pink Floyd az ismert világegyetem egyik legnagyobb rockzenekara volt, hatásuk a zenére általában, de a popkultúrára és akár korunkra is felmérhetetlen. Ám az, hogy forradalmi újításokat hoztak a rockzenébe, és hogy sok-sok millió albumot adtak el, nem jelenti azt, hogy merő öröm és diadalmenet volt a pályájuk. Sőt. Ez a fekete-fehér képregény is tökéletesen visszaadja, milyen zaklatott, belső konfliktusokkal terhelt pálya volt ez, mennyi emberi és művészi ellentét, probléma zajlott – gyakran nem is csak a háttérben. Külön albumot lehetne összeállítani pusztán azon Floyd dalokból is, melyek az egyes (ex-)tagokra reflektáltak.

 

A londoni underground zenei színtérből indult a csapat 1965-ben. Korai korszakuk alatt a korlátok nélkül kísérletező, semmiféle szabálynak meg nem felelő pszichedelikus és progresszív rock megannyi gyöngyszemét alkották meg, ám Syd Barrett gitáros-énekes elméje egyre jobban elveszett a drogok labirintusába. A zenekari vezető szerepét ekkor vette át a mindenről igen sarkos véleménnyel bíró Roger Waters basszusgitáros. Az az éra, melyben legfőképpen az ő ötletei érvényesültek, hozta el igazán a sztárságot a Pink Floyd számára, bár ebben a többieknek is nagy szerepe volt – alkalmasint sokkal nagyobb, mint amit Waters valaha is elismert. Mikor aztán Roger akarata (avagy egója – nézőpont kérdése) túlment bizonyos határokon, a csapat kettétört, ő szólóban folytatta egyre messzebbre kalandozó, egyre komorabb művészetét, míg a többiek úgy tudtak rövid időre slágergyárossá válni, hogy azt az igazi, semmivel össze nem téveszthető Pink Floyd hangulatot is sikerült valamelyest megtartaniuk. Az pedig valóban történelmi pillanat volt, mikor Waters a szakítás után, a többiek nélkül előadta a zömében általa írt The Wall konceptalbumot a berlini Fal leomlásakor. Az az anyag is örökérvényű darab, de ha engem kérdeztek, a korábbiak között még sokkal jobbak is vannak (és pl. a ’94-es, szerintem utolsó rendes PF albumként felfogható The Division Bell záródala, a High Hopes is máig hátborzongató élmény).

 

Jay Allen Sanford, aki volt szíves remek előszót írni a magyar kiadáshoz, ezt az igen sűrű, gyakran kaotikus pályát sűrű és gyakran kaotikus módon írta át képregényre. Sokszor olyan érzés, mintha szilánkokban mesélne – s ez illik is az elmesélt történethez… Ami nem illik szerintem, az Ken Landgraf illusztrátor stílusa. Emberünk a Marvelnek és a DC-nek is rajzolt szuperhősös képregényeket, és a Pink Floyd kedvéért sem váltott át valami másba. Általában véve nem rosszak a rajzok, nagyon sok baromi hangulatos kép van, a panelek is kreatívak, jól közvetítik az aktuális hangulatot. Viszont sokszor okozott gondot, hogy követni bírjam, éppen kit látunk, és megesik, hogy egy arcra felismerhetetlen, „cserébe” csupa izom Dave Gilmourt látunk, ami azért elég fura. De ennél is furább a lengén öltözött, szexi női alakok teljesen indokolatlan felbukkanása kb. bármikor-bárhol. Semmi bajom az ilyen hölgyekkel, és még a sztori elején, a kábszeres londoni koncerteken talán elő is fordulhatott pár szabadosabb hippi leányka, de hogy a zenekari vagy lemezkiadós megbeszéléseken mit keresnek a különféle csajok…?! El tudom képzelni, hogy van ilyen, hogy az ember x éven át amerikai szuperhősös képregényeket rajzol, és onnantól kezdve képtelen mást, de basszus, így elég nehéz komolyan venni ezt a képregényt, miközben a zenekart magát nagyon is komolyan kell venni (arról nem is szólva, Waters mennyire komolyan veszi saját magát)…

 

Úgyhogy nekem emiatt felemás élmény ez a képregény, de ha arra koncentrálok, hogy jól elmeséli-e a Floyd történetét, és kedvet csinál-e ahhoz, hogy meghallgassam a lemezeiket, akkor abszolút siker, mert pontosan így történt.