Stan Sakai: A pokol városa (Usagi Yojimbo, 27. kötet)

Üdv mindenkinek, újra. Immáron huszonhetedszer találkozunk abból az alkalomból, hogy magyar nyelven megjelent a soron következő Usagi kötet. Az első ilyen szeánszra még 2006-ban került sor, szóval, aki akkor kezdte, az már nagy valószínűséggel másként látja a világot. Viszont úgy gondolom, hogy a sorozat népszerűsége máig töretlen, köszönhetően a hozzám hasonlóan hűséges „rajongóknak”, és a menet közben érkezőknek.

A most csatlakozókat mindenesetre nem irigylem, mert nem csupán a pénztárcájukban kell némi átcsoportosítást eszközölniük, hanem egy könyvespolcot is biztosítaniuk kell nyúl testőrünk kalandjainak. Ráadásul a magyar kiadásnak messze még a vége, hiszen Amerikában idén már a negyvenedik kötetnél tartanak.

Elöljáróban kezdem az egyetlen eldöntendő kérdéssel: mennyire szerencsés a cím magyarítása? Az eredeti cím (A Town Called Hell) meglátásom szerint nem egészen ezt jelenti, mint ami most szerepel a borítón, de mivel nem vagyok műfordító, elfogadom ezt a verziót, bár talán a „Pokoli város” szerencsésebb lenne.

Ezt leszámítva elégedett vagyok, mert Sakai ismét hozta a tőle megszokott és elvárt minőséget, izgalmas történetek és érdekes karakterek formájában. A hangsúly természetesen a címszereplőn van, és megint rácsodálkoztam, mennyire jól átgondoltan építette fel ezt a karaktert a szerző. Aki egész egyszerűen nem hős, csupán jó, nagylelkű és nem utolsó sorban gyakorlatias (felőlem nevezhetjük pragmatikusnak is).

Ebből a kötetből három epizódot emelnék ki, amelyek szerintem jól árnyalják Usagit. Az első a „Nukekubi” című rövidke, amelyben bajnokunk az első adandó alkalommal elmenekül egy öregasszony házából, és eközben egy pillanatig sem jut eszébe a büszkesége, majd amikor úgy alakulnak az események, újra bebizonyítja, hogy ő bizony figyel a környezetére és törődik az emberekkel. A környezetétől eltérő gondolkodásmódját legjobban a „Narukami kardja” epizódban figyelhetjük meg. Habozás nélkül csatlakozik egy öngyilkos küldetéshez, mert becsületkódexe így diktálja, viszont a végén képes a társadalmi elvárástól eltérő lezárást javasolni alkalmi társának. Harmadikként pedig azt emelem ki, hogy milyen gyorsan képes egy hullámhosszra kerülni a gyerekekkel. Végezetül – és hogy ne maradjunk idézet nélkül, idemásolok egy rövid párbeszédet, ami szintén jól reprezentálja a karaktert:

„­ – Egyedül elintézted a banda maradékát. Úgy vélem, olyan jó vagy, mint amilyennek gondolod magad, Usagi. – mondta Inujosi.

– De nem tartom magam túl sokra. – válaszolta Usagi mosolyogva.”

Általában igaz, hogy a sorozat legtöbb része önállóan is élvezhető, nem igényli az előzmények ismeretét. Ezúttal sincs ez másként, kivéve a harmadik szóló sztori végét (Teru Teru Bozi), ahol az utolsó kockában feltűnő éjszakai vándorokat egyedül azok tudják beazonosítani (és felbukkanásuk jelentőségét felfogni, valamint az ezzel együtt járó  ígéretet, hogy a jövőben újra találkozunk ezzel a régi duóval), akik a kezdetektől követik Usagi sorsát.

A leghosszabb történet a címben említett városhoz kapcsolódik, és nem mondhatom teljesen eredetinek az alapötletet, hiszen Kuroszava évtizedekkel ezelőtt már felhasználta A testőr című filmjében. Oké, ez a verzió egy kicsit más, és a mi a legfontosabb, Usagi nem egyszemélyes igazságosztóként járja a városka utcáit, hanem alkalmi társával, Katoval. Viszont kellőképpen izgalmas és fordulatos, hogy végig lekösse az olvasót.

Itt ragadom meg az alkalmat, hogy méltassam Sakai harcábrázolását. A várost uraló két bandával rengeteg összetűzése van a kardforgató duónak, és ennek eredményeként rengeteg a harc. Ezek mégsem válnak unalmassá, jól kitalált és kivitelezett jeleneteket láthatunk. De ezeknek a pillanatoknak a felvezetése is zseniális, gondolok itt például arra, amikor azokkal a banditákkal beszélgetnek a 166. oldalon, akik pont őket keresik. Ahogy az elkerülhetetlen harcot felvezeti képileg Sakai, abban semmi különös sincs, viszont egyben nézve ezt az epizódot, nyilvánvalóvá válik a zsenialitása.

Az is jelzésértékű szerintem, hogy mikor dolgozza ki a hátteret, és mikor hagyja el, ráirányítva a figyelmet a szereplőkre. Ilyenkor még jobban érvényesülnek az arckifejezések (lásd 175. oldal középső sora), gesztusok.

Ennyi elég is mára, ahogy a bevezetőben említettem, Sakai hozta a tőle elvárt színvonalat, rajzban és írásban egyaránt remekelt.