Főkép

Hihetetlen, hogy ez a könyv először 1972-ben jelent meg, vagyis már több mint ötven éves, ráadásul német nyelven íródott, miközben szerzője Olaszországban élt. Különlegességét jelzi, hogy az elmúlt évtizedek alatt fikarcnyit sem kopott, mi több, napjainkban talán még aktuálisabb, mint korábban. Személy szerint többre tartom, mint például A Végtelen Történetet (amiről szintén írtunk már korábban, egészen pontosan itt).

 

Alapban ez egy szépséges ifjúsági történet, aminek a főszereplője Momo, a múltnélküli hajléktalan árva (bár ez utóbbi állítással kapcsolatban csak feltételezéseink lehetnek), akinek két fantasztikus tulajdonsága van. Az első, és a legfontosabb, hogy képes száz százalékban a másik félre figyelni. Ez persze elsőre nem tűnik olyan fontosnak, de ha belegondolunk, hétközben hány olyan emberrel találkozunk, aki tényleg odafigyel ránk, leteszi a telefonját a kezéből, elfordítja fejét a monitorától, és akit tényleg érdekel, amit mondunk, nos, akkor biztos vagyok benne, hogy sokkal jobban megbecsüljük ezt a tulajdonságot.

 

„Momo úgy tudott hallgatni, hogy attól a legbutább embereknek is okos gondolataik támadtak. Nem mintha olyasmit mondott vagy kérdezett volna, amitől a másik ilyen gondolatokra jutott, nem: csak ült, és egyszerűen hallgatta a másikat, figyelmesen és együttérzőn.

…

Úgy tudott hallgatni, hogy egyszerre a legtanácstalanabb és legbizonytalanabb ember is pontosan tudta, mit akar. Hirtelen a legfélénkebb is szabadnak s bátornak érezte magát.”

 

Jelenléte apránként megváltoztatja a környezetét, és ettől ő is jobban érzi magát, majd jön a rendszer, a szürke urak, akik szeretnék, ha az emberek máshogy élnék az életüket. Ez elég komoly problémát okoz, és végül úgy alakul, hogy a város, illetve a világ megmentése Momora marad – különleges képességek és varázspálca nélkül, egy fura teknős társaságában. És ebben igen nagy hasznát veszi a másik különleges tulajdonságának, ami miatt nem találnak fogást rajta a szürke urak.

 

Ez a történet tele van fantáziával, bátorsággal és barátsággal!

 

Ha csak egy kedves, bájos történetként tekintünk rá, akkor is szórakoztató olvasmány, ráadásul vannak benne olyan betétek, amelyek megerősítik abbéli vélekedésemet, miszerint Michael Ende egy zseni volt, aki olyan hihetetlen fantáziával rendelkezett és különleges, sőt, sokszor egészen bámulatos dolgokat talált ki (például Kassziopeia), amire csak kevesen képesek. Mondjuk nálam már az első Gombos Jim kötettel bebiztosította a népszerűségét.

 

A szerző saját bevallása szerint ez a történet tisztelgés az olasz mentalitás előtt és tény, nagyon sok szállal kötődik Itáliához, hiszen a szereplők, a város és az életszemlélet is onnan származik.

 

Úgy érzem, Michael Ende soha nem nőtte ki azt a gyermeki szokást, hogy semmit sem vett magától értetődőnek – azok a fránya miértek –, ezért könyvei a mai napig minden korosztályhoz szólnak.

 

Fontosnak tartom megemlíteni, hogy miközben az író szövi a mesét a számára fontos dolgokról, elkerüli a didaktikusságot, egyáltalán nem kényszerít rá bennünket véleményének elfogadására. Csupán arra kér bennünket, kísérjük el Momot a küldetésre, ami – véleményem szerint – egy modern korunk hajszás életvitele elleni tiltakozással ér fel. Hiszen az állandó rohanás, az egyre több munka és egyéb kötelező programok mellett nem jut elég idő a családra, a barátokra, az ismerősökre, arra, hogy pihenjünk és értelmes, minőségi módon töltsük el az időnket. Amiből nyilvánvalóan korlátozott mennyiség áll rendelkezésre, és amit így vagy úgy elpazarolunk, azt soha többé nem kapjuk vissza.

 

Cseppet sem érzem túlzásnak azt a vélekedést, miszerint a szürke urak jelentette fenyegetés, illetve totális kontroll egy szinten van Orwell Nagy Testvérével (1984). Amikor az emberek már nem saját elképzelésük szerint élik az életüket, hanem egy központi, idegen akarat szerint, mi több, már az utódaik jogairól is lemondanak. Bár, ha jobban belegondolok, az okoseszközök megjelenésével ez a kötöttség manapság is megvan, hiszen az ifjoncok így a saját fantáziájuk és képzelőerejük fejlődéséről mondanak le, és csupán fogyasztókká válnak, ami végső soron az önálló, kritikus gondolkodás elsorvadásának lehetőségét is felveti.

 

Éppen ezért lenne fontos, hogy minél többen elolvassák ezt a könyvet – főként azok, akik úgy érzik, nincs elég idejük –, és szabadon eldöntsék, a szürke uraknak adják az idejüket, vagy a fogyasztásnál értelmesebb célokra fordítják. Ebben a felgyorsult világban, nem árt, ha valaki időnként a fejünkhöz vágja, lassítsunk, és értékeljük jobban azt, amire emberként szükségünk van: a családra, a barátokra, a közösségre és a szeretetre. Momo arra bátorít bennünket, hogy lépjünk egyet hátra, és picit gondoljuk újra az életünket.

 

A mostani kiadás új fordítást is jelent – Győri László munkája –, és amennyire össze tudom hasonlítani, ez a verzió valahogy más. Nem modernebb, nem pontosabb, nem gördülékenyebb, valahogy mégis jobbnak, élvezetesebbnek gondolom.

 

Végezetül még annyit, hogy a sztoriból készült film, táncelőadás (videók a cikk végén), meg mindenféle más feldolgozás – és a szememben ezek is azt jelzik, a Momo sokkal fontosabb annál, mint amit elsőre gondolnánk.