Főkép

Szeretem a francia írókat, mert különleges atmoszférát varázsolnak akár pár szóval is. Legtöbbször már a kötet úgy indul, hogy azonnal otthonosan érzem magam a szövegben, a bensőséges hangulat behúz a történetbe és azonnal rabul ejt. A Lulu világa is ilyen, egy szuszra kiolvasós. Örömmel vettem észre, hogy egy induló sorozatba csöppentem bele, már várom a folytatást.

 

Lulu egy cserfes, éppen felsős lány, akinek nagyon határozott véleménye van a jövőjéről, a környezetéről és úgy általában minden, őt körülvevő dologról. Mivel a szemén keresztül, sokszor torzítva látjuk a családtagjait, igazi csodabogaraknak, néha meg totál bolondoknak tűnnek. Én is voltam kamasz, még emlékszem erre az időszakra, amikor a szüleimet halál cikinek láttam. Ezt az időszakot tökéletesen ragadja meg Anne Goscinny, és a nosztalgiavonatra ülve visszarepít ezekbe az évekbe. Lulunak valójában szuper élete van, ezt amúgy jobb pillanatokban ő is elismeri, mozaikcsaládban él, de szerető közegben, és a művész édesapjával is jó a kapcsolata. A karakterek külön-külön is megérnének egy misét, akarom mondani egy regényt, itt még a nagyszülők sem egyszerű otthonkás, kalácsillatú nénik, hanem szerethető, különc karakterek. Akik végül is a kislány világát és biztonságos hátterét jelentik, bármennyire is furcsák néha, rájuk mindig számíthat.

 

A bohókás, néhol vidám, néhol világvége hangulat között ingadozva néhány fontos dologra hívja fel az írónő a figyelmet: a mozaikcsaládok működésére és a virtuális világ veszélyeire. Finoman példát mutat a szülőknek a képernyőidő korlátozás jótékony hatásáról és a közös, minőségi programok előnyeiről. Mindezt bájos humorral teszi. Pedig sokszor tűnnek gonosznak és túl keménynek a szülők a könyvben, a párbeszédek is néhol nélkülözik az empátiát, már-már passzív-agresszív felhangokkal, de próbáltam abba kapaszkodni, hogy egy kislány szemén keresztül látjuk szűrten a világot, ami azért csalóka lehet. Néhol tragédia, néhol felhők közötti tánc – a hormonok miatt ilyenkor végletek léteznek csak, arany középút nincsen. Catel Muller részletgazdag illusztrációi egészítik ki a történetet, hűen tükrözve az érzelmeket, a hangulatokat, a mondanivalót. Aki szívesen megismerkedne Lulu nem mindennapi családjával és egy kicsit visszaröppenne a kamaszkorába, annak szívből ajánlom ezt a kötetet.