Főkép

Két éve, mikor a szerző első könyvét (Kövesd a pillangót!) olvastam, az is traumatizált, és nem is értem, miért gondoltam, majd a második kötet ad valamiféle megnyugvást és feloldozást… A Még élek cím bíztató volt, emiatt újra elmerültem Martta Kaukonen bizarr és fájdalmas világában.

 

Ira felfokozott médiafigyelem mellett éli az életét, bármit tesz, az hír lesz. Semmi másra nem vágyik, csak csendre és nyugalomra, de erre esélye sincs. Az apjával, Artóval lakik és egy helyen is dolgoznak, mint újságírók. A lány azt hazudja, jól van, az apja meg hogy nem iszik. Így telnek el a hetek, a hónapok egymás mellett. Mindketten szemmel tartják a másikat és bizonyítékot keresnek a gyengeségükre, de a kommunikáció egyszerűen nem működik közöttük. A kimondatlan dolgok pedig csak gyűljek és gyűlnek, magas falat építve kettejük közé. Bár a cím szerint a lány él, igazából csak vegetál. Még egy szereplő felbukkan mellettük: Kerttu, a gyilkossági csoport vezetője, aki szintén nincs jól mentálisan. Egy sorozatgyilkos felbukkanása után elszabadul a pokol és bár mindhárman a poklok poklát járták meg eddig, mindig van lejjebb.

 

Az előző kötet eseményeire visszautal a szerző, de a cselekmény ismerete nélkül is kerek, egész a történet. Ira próbálja feldolgozni a feldolgozhatatlant, miközben a média, a főnöke, ismeretlenek a fájdalmában akarnak dagonyázni. A társadalom közömbös és minden empátiát nélkülöző bemutatása sajnos reális, mégis szíven üt. Hiába próbál utolsó szalmaszálként egy hétköznapi munkába kapaszkodni és túllépni a múlton, a sötét mindig visszahúzza és kifacsarja. Az ő vergődése mellett párhuzamosan halad az apja élete, aminek teljes leépülés és önsajnálat lesz a végállomása. Marcangolja magát, amiért nem volt ott a lánya mellett, mert ivott, és hogy ne érezze a bűntudatot, inkább iszik. Ebben a körforgásban telnek a mindennapjaik, egészen addig, míg lehetősége lenne jóvátenni a bűnét. De mikor éles helyzet adódik és Ira, kilépve a komfortzónájából, segítséget kér, ő megint az alkoholt választja. Kerttu kettős személyisége már szinte csak hab a tortán, nem ellensúlyozza és nem is halványítja el a család tragédiáját.

 

A kötet szerkesztése az első könyvhöz hasonló: több elbeszélő szemén és lelkén keresztül látjuk az eseményeket, és legtöbbször valamilyen jövőre utaló negatív megjegyzéssel éreztetik, ez még nem a gödör alja. A filmekben, ha az ajtó mögött valami szörnyűség vár a nézőre, akkor zenei aláfestéssel jelzik a gonosz jöttét. A Még éleket, ha meg kellene zenésíteni, akkor egy végtelenre állított, hátborzongató, traumatizáló, ismétlődő dallam szólna a kötet elejétől a végéig. Baljós kiszólások, előrevetítések, emberi közöny, szenvedés, önmarcangolás – a pszichológiai hátteret most kevésbé rágta a szánkba a szerző, de így is hatnak a sorai. Talán nem hozta pontosan azt a hatást, mint az előző kötet meghökkentő megoldása, de mégis ajánlom a lélekvájkálós krimik kedvelőinek.