Steven Erikson: A jég emlékei I-II.

Kezdem azzal, hogy az eddig megjelent újrafordított újrakiadások közül (szám szerint három) ezt a részt tartom a legjobbnak. Ugyan a második könyv sem szűkölködött emlékezetes pillanatokban, de úgy gondolom, mostanra talált rá a saját történetmesélő stílusára Steven Erikson. Ez a könyv sokkal összeszedettebb, követhetőbb, mint mondjuk A Hold kertjei, annak ellenére, hogy ebben sincsen kevesebb szereplő vagy történetszál.

Az mindenesetre meglepett, mennyire másként olvastam most a két vastag kötetet, mint húsz évvel korábban. Vagy én változtam ennyire (ez tény), vagy a fordítás dobott sokat az élvezeti faktoron (ebben is van igazság), esetleg felnőttem az ilyen bonyolult történetvezetéshez (lehetséges). Elhűlve jöttem rá menet közben, mennyire nem emlékeztem semmire a sorozat harmadik darabjából – ezért ajánlott időről-időre újraolvasni az adott műfaj alapvetéseit, legyen szó a Dűnéről vagy A máltai sólyomról.

Eredetileg ez lett volna a ciklus második kötete, de egy meghibásodott számítógépnek köszönhetően az addig elkészült 300 oldal mindörökre elveszett, és helyette inkább A Halottasház kapuja megírásába fogott Erikson, és csak ezt követően került sor A jég emlékeire. Elmondása szerint az elveszett kézirat jobb volt, viszont a befejezést akkor nem tudta volna ilyen hatásosra megírni – azt gondolom, így jártunk jobban.

Természetesen ez sem egyszerű olvasmány, nagyjából százötven nevesített szereplő jön-megy, teszi a dolgát, keresi vagy kerüli a végzetét. A társulat egy részével korábban már találkoztunk, és öröm újra látni a malazok közül Paran kapitányt, Fürge Bent, Szajkót, a hídégetőket, újdonsült szövetségeseik közül Borongó Kaladan, Korlat és persze Részeg Anomander a legemlékezetesebb. Felbukkannak új arcok, mint például Morgós, Ezüstróka vagy Itkovus, akik nem csupán fontos szerepet töltenek be, hanem tényleg emlékezetes figurák. Valamint istenek, élőhalottak, és nem emberi lények – mint például a borítón látható két négylábú, amiket hiba lenne egyszerű kutya és farkas címkével elintézni. A legszebb, hogy mindenki változik az átélt események hatására, senki sem úgy távozik a színről, ahogyan megismertük (legjobb példa talán Morgós és Itkovus).

A történet a második kötet idején játszódik, és egyenes folytatása az első könyvnek, de ahogyan azt valaki találóan megjegyezte, önmagában is élvezhető, dacára a rengeteg utalásnak. A fő szál ezúttal a Pannioni Uradalom – kintről nézve ez az őrület és a halál birodalma –, kivált az annak élén álló látnok megdöntése, elpusztítása. Ez nem egyszerű feladat, a szemben álló haderők között ugyanis jelentős létszámbeli különbség van a látnok javára, és akkor még nem említettük a mágiáját. Ennek eredményeként tanúi lehetünk pár hősies, bár a végkimenetel szempontjából egyértelműnek tűnő összecsapásnak. Nekem ezek közül a legjobban Kapusztán város ostroma tetszett, bizonyos szempontból jobbnak tartom, mint mondjuk Gemmel Legendáját (bár azt is nagyon régen olvastam). Reménytelenség, hősiesség, és persze a Pannioni sereg, főleg a tömeget alkotó teneszkaurok rémtettei maradtak meg bennem a legjobban. A teneszkaurok megtért emberek, akik sem kiképzést, sem ellátmányt nem kaptak az Uradalomtól, így számukra a hódítások, a hadjáratok jelentetik az esélyt az életben maradásra, mert ilyenkor elfogyatják saját halottaikat és persze az ellenfeleket. Erről az orosz hadsereg közlegényei jutottak az eszembe a világháborúkban – nagyjából őket tartották ennyire feláldozhatónak.

A hadjárat, aminek a vége egy pillanatig sem volt kétséges – bár egy, az uradalom másik végéből érkező kisebb létszámú csapat szintén a látnok megdöntésére érkezik, és ők egyáltalán nem tekinthetők kezdőknek, ezért javítják az esélyeket –, csak egy szál, amit követünk, ezzel párhuzamosan egy másik, sokkal veszélyesebbnek tűnő áskálódás is kibontakozik, ami az istenekkel, a mágiával és természetesen a sárkánypaklival kapcsolatos. Némi gondolkodás után úgy vélem, négy csoport/szál alkotja a könyv fő történetét, de rajtuk kívül számos melléksztori fut (gondolok itt például Ezüstróka anyjára, akit csak a mhibe néven emlegetnek).

Nem részletezem tovább, mert akkor még oldalakat töltenék meg a cselekménnyel, legyen annyi elég, hogy ezt tényleg minden fantasy iránt érdeklődőnek el kell olvasnia – csak ne ezzel kezdje a műfajt.

A jég emlékei tele van emlékezetes pillanatokkal, lebilincselő ostrommal, sajátos csoportdinamikával, egymástól teljesen eltérő indítékokkal, célokkal. Meglepő módon még a romantika sem hiányzik belőle, de van itt még árulás és ősrégi viszály. Az ősrégit szó szerint értem, mert Erikson 300 000 évvel korábbi eseménnyel indítja a könyvet. Magyarázatot kapunk pár dologra (például a Holdivadék eredetére), de cserébe egy halom új kérdést, titkot kapunk – szóval ezt nem mondhatom jó cserének.

Ha bármit hiányosságként a szemére vethetek a szerzőnek, akkor azt megmondanám neki, hogy nekem picit sok volt a második kötetben leírt álmok, illetve gondolatok mennyisége, mert gyakran megakasztották a sztori lendületét. De ezt betudom annak, hogy ez a szövegmonstrum komoly kihívást jelentett, és akkoriban költözött vissza Angliából Kanadába. Illetve szerintem picit lassan indulnak be az események, a felvezetés lehetett volna rövidebb. Szerencsére később sikerül alaposan felpörgetni a tempót, ott már jól alkalmazza a különféle szálak váltogatását.

Mindezek dacára, ahogyan korábban már említettem, ezt tartom az eddig megjelent három könyv közül a legjobbnak. Az eddig leírtakon kívül azért, mert itt sokkal átláthatóbbak az események, mivel a szereplők gyakran megvitatják egymással, hogy mi történik, ki mit csinált, illetve csinálni fog, és így az olvasó is képbe kerül. Nem kizárólagosan persze, de sokkal izgalmasabb így, ilyen magyarázatokkal olvasni a történetet, és látni, miként haladnak a különféle csoportok a végkifejlet felé.

Természetesen ezúttal sem maradunk elmélkednivaló nélkül, gondolok itt például az anya-gyerek kapcsolat mibenlétére (Ezüstróka és az anyja), vagy csak az anyaságra (Hamvas), a megbocsátásra (Itkovus), vagy arra, hogy mi legyen a legyőzött ellenséggel? De azt is érdekes nézni, hogy miként viszonyulnak az általuk képviselt hatalomhoz a jók, vagy mennyire realisztikus a kétkedés, gyanakvás az egymással kényszerű szövetséget kötő hadseregek között.

Bár időnként hajlamosak vagyunk elfeledni, de tetteink következményekkel járnak, amelyek némelyike nem tesz jobb emberré bennünket, némelyik meg igen. Szerencsére ez utóbbira is van példa ebben a regényben, Itkovus története a legtragikusabb, az önfeláldozása komolyan elgondolkodtatott. Még az is felmerült bennem, hogy vajon a Malaz elesettek könyve sorozat szimplán tragédia, vagy van esély egy valamennyire megnyugtató lezárásra.

Mindenesetre a befejezés igazi epikus gyöngyszem, Erikson megadja a módját, hogy elfelhősödjenek a tekintetek, nem csapja össze, mindenre kellő időt szán. A jég emlékei remek fantasy regény, háborúról, békéről, megbocsátásról, árulásról, áldozatvállalásról – és mindenről, ami nagyjából ebbe a témakörbe tartozik. Csak ajánlani tudom.