Főkép

Gönczi Erika Svájcban élő magyar író és illusztrátor, aki 2012-ben kezdte el Pocok Péter kalandjai című sorozatát. Cikkem tárgya már a 12. kötet, számomra azonban az első. Így a főszereplő rágcsáló előéletéről nem sokat tudok, de ez nem akadályozott abban, hogy jól szórakozzak 12. kalandján.

 

Pockunk épp Párizsba szeretne eljutni, ahol felvételt nyert egy híres művészeti iskolába, ám a kötet elején valaki ellopja mindenét, ráadásul rossz vonatra száll, nem arra, amelyik a francia fővárosba tart. Pedig Sámson Egér nevezetű barátja már ott várja, egy kellemes kávézó teraszán. Peti valahol Dél-Franciaországban köt ki, de ott legalább rámosolyog a szerencse, Cickánynéni képében. S az idős hölgy nem csupán hajlandó, de képes is segíteni neki. Más kérdés, hogy a tiszteletreméltó külső egy, bocsánat, de belevaló öreglányt rejt, akinek köszönhetően a következő napok újabb hajmeresztő kalandokat hoznak Pocok Péternek. Az olvasó pedig gurul a nevetéstől.

 

Túl a kedves, illetve mókás szereplőkön, és hogy milyen úton-módon jutnak el végül Párizsba, és hogy mindezek közepette némi pozitív tanulságot is kapunk, számomra a könyv legfőbb vonzerejét a benne megmutatott helyek adják. Gönczi Erika jól ismeri a mediterrán francia vidéket, és szereti is, és mindez át is jön a tájképeken, melyek közül nem egyet szívesen kirakna az ember a falára is – s még szívesebben utazna oda most nyomban. Az az igazi francia, illetve mediterrán életérzés hatja át a könyvet, na meg az, amit az alcím így fejez ki: „mese a barátságról és az élet apró örömeiről”.

Szóval az olvasó jól teszi, ha a könyv olvasása előtt gondoskodik megfelelő mennyiségű kávéról, francia péksütiről, mert biztosan meg fogja ezeket kívánni, ki-ki a korának megfelelőt persze.