Terry Pratchett: A toll lesújt

Pár évvel korábban mindenki oda és vissza volt, amikor Tolkien legkisebb fia, Christopher nekilátott, és sajtó alá rendezte édesapja jegyzeteit, kiadatlan írásait. Ez sokkal jobban sikerült szerintem, mint ami a Dűnével történt – ott egyszerűen nem sikerült hozni azt a színvonalat, amit Frank Herbert megalkotott.

Mindezt azért említem, mert 2023 októberében angolul megjelent egy kötet, ami a talányos A Stroke of the Pen: The Lost Stories címet kapta, és Pratchett azon írásait tartalmazza, melyek 1970 és 1980 között jelentek meg több angol újságban. Ami azért is érdekes, mert Pratchett kifejezetten megtiltotta, hogy a befejezetlen műveit kiadják (a félbemaradt ötleteit tartalmazó merevlemezét például gőzhengerrel pusztították el). De mivel az ebben a gyűjteményben található írások már hivatalosan megjelentek, rájuk nem vonatkozott a tiltás. Ebből a szempontból fontos a volt kiadója által írt előszó, mert elmagyarázza a kötet létrejöttének körülményeit. Egyedül azt sajnálom, hogy a másik előszó nem került be a magyar kiadásba, mert nekem hiányoznak Neil Gaiman gondolatai.

Igen, ezek korai rövidkék, amelyek kidolgozottsága értelemszerűen nem ér fel a későbbi regényekkel, és ugyan vázlatnak sem nevezném őket, mert annál meg kidolgozottabbak, azért érezhetően ezek még csak újgyakorlatok, úgymond előjáték, vagy ígéret a későbbi zseniális életműhöz.

Viszont már ezekben is ott van az a bámulatos fantázia, amiért annyian szeretjük Pratchett írásait. Humor, emberismeret, szatíra, képzelőerő – és ezekkel a tarsolyában téren és időn kalandozott, hogy meglepje olvasóit. Úgy gondolom, hogy ez a kötet és a benne található tizenkilenc rövid és az egyetlen hosszabb novella (A kulcsok küldetése) kiválóan alkalmas arra, hogy aki még nem látogatott el a Korongvilág földjére, megismerje a szerzőt.

A rövid írások könnyen olvashatóak, szellemesek, megtalálható bennük a szerző humorra való hajlama, és nem utolsó sorban érdekesek. Mert ki ne lenne kíváncsi arra, hogy egy csapat vidéki szellem, mit tehet a lakóhelyük lebontása ellen (A Pilgrác-torony), vagy milyen élete lehetett a világ első felfedezőjének (Az egész úgy kezdődött)?

Személyes kedvencem a Karácsonyi ének továbbgondolása (Hogyan látta meg Scrooege a túlvilági fényt…), ami egyszerűen frenetikus. Csak sajnálkozni tudok rövidsége miatt, ezt nyugodtan megírhatta volna regény terjedelemben is, mert van benne potenciál. Hihetetlen, hogy már ezekben a korai években is birtokában volt a rá jellemző humorra, és a szűk terjedelem dacára képes volt világot/világokat teremteni. Mi több, időnként sikerül a dolgok mélyére hatolnia (A pénzfa), ami azért nem semmi teljesítmény, figyelembe véve a körülményeket (hol, mikor és milyen terjedelemben jelentek meg ezek az írások).

A másik gyöngyszem nyilvánvalóan az utolsó novella (A kulcsok küldetése), mert ebben a szerző kedvére szórakozik a fantasy kliséken, a küldetésrendszeren, a hős valódi indítékán, Anglia múltjának igaz történetén, ésatöbbi – illetve szerintem ez van a legközelebb a későbbi Korongvilághoz.

„Valahol messze-messze és réges-régen, amikor még léteztek sárkányok, és a világ egyetlen számítógépes játéka a fekete-fehér pingpong volt, egy varázsló óvatosan benyitott egy füstös kocsmába Morpork gonosz, ősöreg, ködös városában, és a bárpulthoz osont.”

Valaki azt mondta erről a novelláskötetről, hogy igazából nem Pratchett stílusának eredetét olvashatjuk ki belőle, hanem Terry Pratchett születését követhetjük nyomon, aki ekkortájt alakítja ki mindazt, aminek a kidolgozott, sokkal hatásosabb változatáért szeretjük a mai napig.

Utóirat: Mivel több novelláskötet nem várható tőle, kíváncsian várom, hogy vajon azok a mesekönyvek, amelyek angolul már megjelentek, és rövid, gyerekeknek szánt sztorikat tartalmaznak, magyarul is megjelenjenek.