Főkép

Peter Wohlleben egy német erdész, akinek A fák titkos élete talán a legfontosabb műve, s mindenképp ez volt az első. 2015-ben jelent meg, és messze nagyobb siker lett, mint bárki várta. Magam pont azt nem olvastam, de két másikat igen, és persze mindkettő ugyanazt hirdeti: hogy óvnunk kell az erdőinket, engedni, hogy éljék a maguk módján az életüket, már csak azért is, mert az emberiség túlélésének is ez a záloga.

 

A könyv alapján készült ez a nagyméretű, gyönyörű képregény, melyhez Fred Bernard írta át Wohlleben szövegét, és melyet a francia Benjamin Flao illusztrált. Illik is ez a jellegzetesen francia képregényes stílus ehhez a témához, kellően valóságos, hogy ismeretterjesztő funkcióját betöltse, de közben jó nézegetni, szép látvány, kellemes a szemnek.

 

A könyvben az egyes évszakok adják a fejezeteket. Mondhatni, hogy két fő ága van a kötetnek, melyek persze szorosan összefonódnak: az egyik kibontja, amit a könyv címe sugall, a másik elmeséli Peter Wohlleben életét. Utóbbi azért fontos, mert hitelessé teszi a mondanivalót. Peter már városi kisgyerekként is a természetbe vágyott, ezért is választotta az erdészi pályát, ám rá kellett ébrednie, hogy az a munka az ipari mértékű fakitermelésről, „fagyártásról” szól. S nem hogy nem került általa közelebb azokhoz a mélyen megélt élményekhez, amelyekben még gyermekként volt része a családjával az erdőt járva, de az évek során egyre képezve magát, egyre kutatva az erdők titkait, azzal szembesült, hogy az emberiség az utolsó védvárait pusztítja. És hogy gyakorlatilag mindenféle emberi beavatkozás csak árt az erdőknek.

 

Ma már szinte köztudottnak számít (és ez nagyban Wohlleben érdeme is), hogy a fák és a gombák olyan szimbiózisban élnek, melynek köszönhetően az erdők (már az érintetlen, szabadon hagyott erdők) egyebek mellett úgy működnek, mint az internet: a gyökerek kiterjedt hálózata hasonlóképpen közvetíti az információt. Olyan egybefüggő rendszert alkotnak, melynek a legapróbb, mikroszkópikus állatka és a legvénebb fa is ugyanolyan fontos része. De ezt még az én gyerekkoromban sem tudtuk – mármint itt, a mi nyugati civilizációnkban elfelejtettük. A természeti népek, ahogy Wohlleben is emlékeztet rá, mindig is tisztában voltak ezzel, és azzal is, hogy az ember sorsa, fennmaradása is múlik azon, hogy hogy van a természet.

 

Gyerekek is könnyen olvashatják ezt a könyvet, mert Wohlleben olyan mesélő, aki egyenesen, tisztán, érthetően mesél, de minden szaván átragyog az erdő iránt érzett szeretete, elkötelezettsége, lelkesedése, és ezt képes az olvasónak is átadni. Olyan, mint a legjobb tanárok, akikkel életedben találkoztál. De még ő sem kendőzi el, hogy akkora rombolást végzett fajunk a Földön az utóbbi néhány száz évben, hogy ha mostantól mindent jól csinálnánk, akkor is évszázadokba telne helyrehozni a kárt. Felmerül hát a kérdés, mégis mit segíthet ezen egy mégoly szép és bölcs könyv? De ez hasonló ahhoz, hogy ha az ember elültet egy fát, azért tisztában van vele, hogy annak árnyékát, gyümölcsét már inkább a gyerekei, unokái fogják élvezni. Ez a könyv segít, hogy az olvasója jobban megértse a természetet, és hogy mennyire függünk tőle. Ad egy mentalitást, ami lassan át tudja szőni a mindennapjait, a hozzáállását, amit aztán továbbad a gyerekeinek. A fák sem egyik napról a másikra nőnek az égig…