Főkép

Félve írom le, de a sorozat nyitókönyvét nagyjából húsz évvel ezelőtt olvastam, és bizony ez idő alatt pár emlékezetes jeleneten, valamint a főszereplőkön kívül két dolog maradt meg bennem. Goodkind fantasztikus író, aki legalább annyira jól felépített világot teremtett, mint amilyen Robert Jordan ciklusa, Az Idő Kereke volt. A másik pedig, hogy ez nem csupán egy terjedelmes fantasy, hanem gondolatok, elmélkedések sem hiányoznak belőle, bár kevesebb, mint amennyivel Steven Erikson regényeiben találkoztam.

 

A Delta Vision kiadó új vállalkozása mindenképpen dicséretes, hiszen nem csupán Tolkien műveit illik minden generációnak kezébe vennie, hanem a többi klasszikusnak tekinthető szerző (például Michael Moorcock) sem hiányozhat a műfajt kedvelők polcairól. Ehhez meg ugyebár nem árt, ha lehet kapni őket. Az új fordítást Farkas Veronikának köszönhetjük, és nyugodtan kijelenthetem, ez a verzió gördülékeny, olvasatja magát. Nem végeztem mélységi összehasonlítást a korábbi kiadással, csak szúrópróbaszerűen ütöttem fel a két könyvet, de bár a cselekmény ugyanaz, ez a szöveg másként fordítódott (például a cím), jobban tetszik.

 

A terjedelemmel már vannak problémáim, kevésbé szellős sorközökkel, esetleg keskenyítéssel biztosan 1538 alá csökkent volna az oldalszám. Ez brutálisan sok, még akkor is, ha gyakorlatilag nincsenek üresjáratok, Goodkind már-már fájó mennyiségben zúdítja ránk az ötleteit. Gyors tempóban követik egymást az események, de egyszer sem éreztem elnagyoltnak, kidolgozatlannak a történetet. Ami persze nem azt jelenti, hogy minden kívánatos információt megkapunk, csupán azt kötik az orrunkra, amit a szereplők megosztanak egymással, legyen az a világ múltja, pár morzsa a mágiáról, népekről, mágikus lényekről, átkokról. Még szerencse, hogy többen kifejezetten közlékenyek, szeretnek beszélni.

 

Az alapötlet nagyon egyszerű: Richard Cypher, a vidéki szegénylegény kalandjáról szól a regény, világmegmentéssel, mágiával, bosszúval, mentorral, szerelemmel, egyszóval nagyjából mindennel, amiről egy huszonéves erdőjáró üres óráiban fantáziálhat. Csak van pár apróság, ami megadja azt a szükséges pluszt, amitől ez a sorozat az átlag felé emelkedik. Például az Igazság kardja:

„Ezüstszínű hüvelyét arany hullámok díszítették. Acél keresztvasa agresszíven ívelt kifelé s lefelé a két oldalán. Markolatát gondosan megcsavart ezüstszál borította, és a fonat oldalába az Igazság szó volt beleszőve arannyal. Ez, gondolta Richard, egy király kardja.”

„Ahogy egyre jobban feltámadt benne a harag, úgy tűn számára, mintha a kardból is valamiféle ébredező erő áradna belé, a saját dühe ikertestvéreként. Az érzései szinte tőle független, önálló benyomást keltettek. Mintha a tükörképe kelt volna életre.”

 

További pluszt jelent a szereplők kidolgozottsága (kedvencem Zeddicus Z’ul Zorrander, a varázsló), a párbeszédek és a leírások minősége, érződik a rászánt idő, és kutatás. Igen, a kutatást komolyan gondolom, mert hacsak ki nem derül Terry Goodkindről, hogy titokban aktív szado-mazo résztvevő, szóval személyes tapasztalás hiányában biztosan szüksége volt első kézből származó beszámolókra, különben biztosan nem tudta volna leírni azokat a részeket, amelyek miatt biztosan nem adom kiskorú kezébe a második kötetet.

 

Tetszik, ahogyan a Darken Rahl nevű főgonoszt árnyalja a szerző, azt nem állítom, hogy szerethetővé formálja, de miként arra a varázsló rámutat, ő ugyanolyan igaznak tartja célját, mint Richard, csak az ő erkölcse más szinten mozog, így olyan eszközöket sem rest használni, amiket a Kereső sosem tenne.

„– Ez rettenetesen gonosz mágiának tűnik – jegyezte meg Richard.

Zedd hátradőlt, és levette a kezét az asztalról. Megrázta a fejét.

– Nem, nem igazán az. Orden mágiája az élet ereje. Az összes többi erőhöz hasonlóan egyszerűen csak létezik. A felhasználója döntheti el, hogy mire fordítja a hatalmát. Orden mágiájával éppen olyan könnyű elérni, hogy a gabona gyorsabban nőjön, a betegek meggyógyuljanak, a konfliktusok véget érjenek. Azon múlik az egész, hogy mit akar a birtokosa. Maga a hatalom se nem rossz, se nem jó; egyszerűen csak létezik. Az emberi elme teszi valamilyenné. És szerintem mindhárman tudjuk, mire használná Darken Rahl.”

 

Bár nekem nagyon tetszik a regény, és egyáltalán nem zavar a későbbi kötetekben időnként felbukkanó Ayn Rand féle filozófia, miként azok a momentumok sem, amelyeket valóban olvashattunk/láthattunk már korábban (ide direkt nem írok példákat, térjünk erre vissza a következő kötetnél). Maradjunk annyiban, hogy tény: Terry Goodkind számos klisét, mások által korábban már megírt fordulatot felhasznált, de sikerül lebilincselő és izgalmas fantasyt faragnia ezekből az elhasználódott elemekből.

 

Minden, az előbb említett „hibája” ellenére szeretem ezt a könyvet, legszívesebben egy ültő helyemben elolvastam volna, és csak ajánlani tudom azoknak, akik nem félnek belevágni egy tizenegy részes sorozatba (plusz előzmények és utózmányok).