Hayley Campbell: Minden élők és holtak

Ennek a könyvnek már a borítója is felkelti a figyelmet, hát még ha elolvassa az ember az alcímét (A balzsamozóktól a hóhérokig – Mindazokról, akiknek mestersége a halál) és a fülszövegét. Nem is mennék bele abba, hogy a halál tabu a nyugati társadalmakban, és ehhez képest folyton találkozunk vele a hírekben, és a többi, mert a könyv nem is próbálja ezt mind tárgyalni - viszont amire fókuszál, arról valóban keveset hallunk.

Mióta eszemet tudom, foglalkoztat a halál. De Hayley könyvét elolvasva rá kellett döbbennem, hogy a legtöbb emberhez hasonlóan én sem igazán vettem tudomást azokról, akiknek a halál a mindennapjaik része, mert ez a munkájuk. Foglalkoztam azzal, hogy a különféle vallások, népek hite szerint mi történik velünk, miután meghalunk, olvastam arról is, hogy hogyan zajlik a halál. Láttam halott szeretteimet, s ha embert nem is, az egyik kutyánkat láttam meghalni. Láttam munkában temetkezési vállalkozót, sírásót, de sosem voltam boncoláson, nem takarítottam holtak után, nem temettem őket ezzel a két kezemmel. A legtöbben így vagyunk ezzel. És ez nehéz téma. Kényes. Félelmetes. És nem elég azzal szembenézni, kinek hogy sikerül, hogy úgyis meghalunk, még akkor azzal is törődjek, hogy akik a holttestemmel vagy a szeretteim holttestével törődnek, azok milyen emberek, milyen a munkájuk, hogy élik meg ezt?!

A válasz egyértelműen igen. Féltem ettől a könyvtől, mert akárhogy is, de félelmetes a témája, és mert benne volt a pakliban, hogy Hayley ha nem is bulvárújságíró módjára, de azért mégiscsak újságírói megközelítésben ír majd minderről. Az előszó alábbi része miatt vágtam végül bele ebbe a heteken át tartó „kalandba”, mely végig megviselt: „Van egy hamis biztonságérzet abban a meggyőződésben, hogy újságíróként kiállhatsz oda, tudósíthatsz, betolakodhatsz minden szituációba, és külső szemlélőként nem hat rád semmi. Sebezhetetlennek hittem magam, pedig nem voltam az. Abban igazam volt, hogy valami hiányzik, de naivan nem láttam át, milyen mélyre hatol a sérülés, hogy a halálhoz való viszonyulásunk mennyire kihat a mindennapi életünkre – mennyire korlátozza azt a képességünket, hogy ne csak megértsük, de mély fájdalommal át is éljük, amikor minden a darabjaira hullik. Végül megláttam, milyen az igazi halál, és a felismerés átalakító erejét szinte lehetetlen szavakkal kifejezni. De ott, a sötétben rátaláltam valami másra is. Akárcsak a búvárórákon és a gyermekszobák csillagokkal telefestett mennyezete esetében, le kell kapcsolnod a villanyt, hogy meglásd a ragyogást.”

És meg kell mondanom, hogy meg is találtam, amire az írónő utalt, meg nem is. Az feltűnt, hogy sok-sok oldalba telt, mire előjöttek a halállal kapcsolatos olyan kérdések, amelyek bárki fejében megfordulnak. Mert elfogadom, ha valakinek morbid, beteges dolognak hat ilyen könyvet írni, vagy akár olvasni is, de a halál számos aspektusával mindenképp szembesülünk, elgondolkodunk rajta. És érdekes volt látni, hogy Hayley is teret enged egy kicsit ezeknek, ahogy a kutatása zajlott – merthogy éveket vett igénybe a könyv megírása, ahogy egyik szakterület képviselőjétől a másikig járt. De, főleg a könyv első felében, azt a jellegzetes brit újságírói stílust használja, amely egyfelől színesebbé teszi a leírtakat, másfelől viszont van valami szenzációhajhász mellékíze, függetlenül attól, hogy ezt a jelzőt semmiképp sem használnám erre a könyvre. De olyan, mintha valami National Geographic vagy Spektrum tévés ismeretterjesztő műsor narrációját olvasnám. De eljön egy pont, amikor már ez sem zavar. Mert a könyv tényleg mélyre megy…

Elsőre úgy tűnt, nincs feltétlenül logikai sorrend abban, ahogy Hayley a halállal kapcsolatos munkákat egymás után veszi. Balzsamozó, takarító, és így tovább. De később megmutatkozik, hogy átgondoltan építette fel a saját útját is, ahogy az is, hogy akármilyen felkészülten is ment ebbe a közegbe, tényleg nem lehetett felkészülve bizonyos, még őt is megrázó élményekre. Merthogy Hayley egy képregényrajzoló apa, Eddie Campbell mellett nőtt fel, aki történetesen Alan Moore zseniális, ám brutális From Hell – A Pokolból c. képregényét rajzolta. Így a kis Hayley már gyerekkorában látta a halált – előbb fényképeken, illusztrációkon, minthogy az említett képregény Hasfelmetsző Jackről szól, majd egy vele egykorú barátnője halála kapcsán. Innen jön hát a sokak számára betegesnek ható vonzódása a témához. Ám azt gondolom, amit magára vállalt, az iszonyú súlyos feladat, de a haszna sem szerényebb. Én legalábbis így éltem meg ezt a könyvet: hogy nagyon sokat adott nekem. S nem is csak a halálhoz kapcsolódó munkák és azok elvégzői kapcsán, de pl. az egyik legmegrázóbb része a nőiségről, anyaságról tanított valami nagyon fontosat.

Ehhez viszont tényleg végig kell olvasni a könyvet, ahogy Hayley sem írhatta volna le hitelesen azt az üzenetet, amit a végén foglal össze anélkül, hogy nem járja végig ezt az utat. Hogy bár vannak a halállal foglalkozók között is olyanok, akiknek ez csak egy munka, és hogy mindannyian kénytelenek megtanulni távolságot tartani önmaguk és a tapasztalt szörnyűségek, egyáltalán a látott holtak között (ez a túlélésük záloga…), tudatosan vagy sem, de mindannyian adnak valamit az emberiségnek. Nem csak arról van szó, hogy milyen rendesek, hogy olyan munkát bevállalnak, amiről a többség hallani sem akar, és köszöni szépen, de ezt a könyvet sem szeretné elolvasni. Hanem arról, hogy egész sor emberről, akivel Hayley interjút készített, derült ki, hogy ténylegesen törődik az elhunytakkal, vagy épp a gyászolókkal, és hogy bármilyen félelmetes, iszonytató legyen is az adott feladata, amit elvégez, azt emberségből teszi. Ez nem akármilyen tanítás ám. Még úgy sem, hogy Hayley nem rejti véka alá a saját véleményét, és nem mindenkivel ért egyet, akikkel interjúzott (elég pl. a tetteit Istennel igazoló hóhérra utalnom, akinek kapcsán amúgy egyáltalán nem fekete-fehér a kép).

S ahogy a könyvben nincs igazán szó a vallásokról (pl. papot sem kérdezett Hayley), úgy olyan kérdések sem merülnek fel, hogy mondjuk adott munkakörben dolgozók láttak-e csodálatos vagy kísérteties dolgokat. A könyv kizárólag a halál valóságára koncentrál, arra, ami biztos vele kapcsolatosan. Nehéz olvasmány, de segíti a megértést, fejleszti az együttérzést. S amilyen közhelyes, hogy végül mind meghalunk, épp annyira igaz, hogy ezekre őrülten nagy szükségünk van a mai világban.

Hayley Campbell portréját Ellen Rogers készítette.