Főkép

Csak a szokásos szombati ügymenet fogadott, amikor kis késéssel megérkeztem az expo nappali helyszínére, vagyis nagyjából félházat láttam. A jelek szerint másoknak is problémát okozott a hosszúra nyúlt péntek utáni felkelés. Azért apránként előkerültek a népek, és nekiláttam az előzetesen leszervezett találkozók megvalósításának. Szerencsére minden jó alakult – ismét gazdagabb lettem pár CD-vel, és ami legalább ugyanilyen fontos, információkkal. Megtudtam pár új megjelenési időpontot, folyamatban lévő projektekről meséltek nekem, és persze zenéről, sok-sok zenéről.

 

A legjobban azonban a be nem tervezett találkozóknak örültem, még szoknom kell, hogy időnként olyan emberek szólítanak meg, akikkel személyesen sosem találkoztam, csak mondjuk évekkel korábban leveleztem. Ilyenkor tényleg úgy érzem, kezd beérni az elmúlt kilenc év munkája.

 

Mivel a szombat tényleg nyugisabb nap a többihez képes, ha lehet, még lazábban folyt az üzletelés, ami az én szempontomból azért bizonyult szerencsésnek, mert azokhoz a standokhoz is hozzáfértem, amelyekhez korábban nem. Mondjuk filmnézésre most sem jutott idő, de a napközbeni két koncertet nem hagytam ki.

 

A sort az ukrán Ganna kezdte, teljes nevén Ganna Gryniva, aki, mint kiderült, ugyanott szállt meg, mint mi. Egyszemélyes projektje főként improvizációra, kísérletezésre épül, és persze a hangjára. Érdekes volt, de hamar rájöttem, hogy ez nem az én zeném. A második fellépőről sem hallottam még korábban, mondjuk ez nem meglepő, mert viszonylag ritkán jut el hozzám hír a koreai félszigetről. Azt mindenesetre intő jelként értelmeztem, hogy több mint öt percig tartott a felvezető beszéd, amiben elmagyarázták, mi a Maegandang trió és mit fogunk hallani. Ha az ukrán hölgynél a kísérletezés jutott az eszembe, akkor ennél a zenénél leginkább a hűha, mert gyakorlatilag semmire sem hasonlított, amit csinálnak. Alapban három hagyományos hangszert használnak, de nem a régi dallamokból indulnak ki, hanem szakítva mindennel, ami az utolsó kétezer évben történt, saját elképzelésük alapján komponálják a dalaikat. Érzések, hangulatok kelnek életre a kezük nyomán, és még arra is képesek voltak, hogy miként az a lenti klipen látható, egyetlen hangszeren egyszerre hárman játszanak. Számomra is meglepő módon élveztem a zenéjüket.

 

 

Az estével kapcsolatban – figyelembe véve az előző napok tapasztalatait – úgy döntöttem, ma nem fogok ingázni a három koncerthelyszín között, ugyanis ellentétben csütörtökkel és péntekkel, szombaton komoly méretű tömeg hömpölygött az utcákon, és érezhetően megnőtt a személyautók száma, aminek eredményeként mindenfelé dugók alakultak ki. Az egyébként tízperces buszút ezen a napon több mint fél óráig tartott, és nem akartam utazásra fecsérelni az időt. Így maradt a folyóparti Aviva Studios épülete, ahol három színpadon történtek az események. Elsőként a spanyol Queralt Lahoz fellépését választottam, de nem igazán fogott meg. Kellemes hang és átlagos zene – elsőre ez a véleményem alakult ki róla, amit nem sikerült két-három szám alatt sem megváltoztatnia. Azt hiszem, később meg kell hallgatnom az utolsó lemezért, mert a popos benyomásomnál biztosan több van a zenéjében.

 

Átsétáltam egy másik terembe, ahol a macedón Zarina Prvasevda modernizált népdalokkal szórakoztatta a nagyérdeműt. Manapság ez nem számít újdonságnak, mégis, a produkcióban megvolt az a plusz, ami maradásra késztett. A hangszerelés, a képzett muzsikusok, és persze az énekesnő hangja, színpadi jelenléte összeállt, és egy emlékezetes koncerttel ajándékozott meg.

 

 

Harmadikként az egyik előzetesen kiszemelt előadó következett, akinek korábban csak pár számát hallgattam meg. Clare Sands, egy hatodik generációs hegedűs, gitáros és kétnyelvű énekes saját számokkal a tarsolyában az írországi Corkból érkezett, egy dudással kiegészítve. Nekem legjobban a hegedűvel kísért dalai tetszettek, megvolt bennük az a tűz, lendület, amiért szeretem az ír (és a skót) zenét.

 

Negyedik koncertként a Justin Adams & Mauro Durante duó fellépését választottam, mert a fantasztikus első nagylemezük alapján ez kötelező programként szerepelt a naptáramban. Az egyik ember hozza a bluest és a rockot, a másik meg a dél-olasz dallamokat, és ez a párosítás egyszerűen mindet visz. Élőben sem volt másként, fergeteges koncertet adtak, aminek csak egy baja volt, a rövidségén kívül, hogy ahol álltam, a gitár túl hangsúlyosan szólt, és picit elnyomta Mauro Durantét. Múlt héten jelent meg az új korongjuk, muszáj lesz azt is meghallgatnom.

 

 

Átvezetésként belefüleltem a belga Ão együttes produkciójába, de az elektronikával megbolondított zenéjük elment mellettem, ezért inkább visszamentem a nagycsarnokba, ahol már várt Sahra Halgan. Őt jól ismerem, hiszen írtam már a korábbi lemezeiről, szóval volt elképzelésem arról, mit fogok hallani. Be kell ismernem, élőben sokkal lehengerlőbb, majd mindenki táncolt a környékemen, és velem együtt élvezte a zenét. A rockkal kiegészített afrikai zene simán teljesítette azt a kötelező feladatot, hogy a csúcsra röpítsen bennünket, és ott is tartson.

 

 

Az őt követő Rasha Nahasak esélye sem hasonló teljesítményre, ezért inkább átmentem a színházterembe, hogy meghallgassam a ciprusi Antonis Antoniou új projektjét. A Buzz' Ayaz együttes lemeze nem sokkal korábban jelent meg, szóval képben voltam, mire számítsak, de kellemesen megleptek, mert élőben sokkal energikusabbnak bizonyultak. Még mindig lenyűgöz, hogy nagyjából fél másodperc alatt képesek nyugalmi állapotból felpörögni, ezért remélem jövőre újra látom őket Budapesten. A koncert után már nem volt energiám további felfedezésekre, ezért hazaindultam, az esővíztől csillogó utcákon.